Getting to know the examination table, or how to try or how to try to induce a guy to to wach himself

Dr Green megengedte, hogy a mai nap egyedül vizsgálhassak meg egy beteget. Nagyon izgatott vagyok már, aludni is alig bírok. Az órát figyelem, olyan mintha lassan ketyegne. Nem akar reggel lenni. Viszont aludnom kéne, nem szeretném fáradtan fogadni az első igazi páciensem. Lassan álomra hajtom fejem valamikor hajnalban. Pár óra alvás után az ébresztő kegyetlennek tűnő hangjára ébredek. Idegesen matatok a kezemmel, hogy kikapcsoljam, de nem találom. Hunyorogva kelek fel, s kapcsolom ki a szerkentyűt. Felállva először kicsit megingok, majd kiegyenesedve a nappali felé sietek. A szokásos reggeli program ma sem maradhat el. Jóga plusz kávé meg egy keksz. Ezek után a fürdőbe rohanok és összeszedem magam. Még sem mehet az ember kócos hajjal! Miután kicsinosítottam magam magamra kapok egy ruhácskát és már el is hagyom a házat. Sietve, nem inkább már rohanva szaladok le a lépcsőn a kocsi felé. Késésben vagyok. Általában késni szoktak a betegek, de én ettől függetlenül szeretem a pontosságot. Beszállok a járműbe és a kórház felé indulok. Megcsörren a telefon. Sosem szerettem egy kézzel kormányozni, mert veszélyesnek tartom, de ahogy látom a mobil kijelzőjén Dr Green hív és ő nem szokott lényegtelen ügy miatt keresni. Fülemhez veszem a telefont.
-Üdv Dr Green- köszönök előre. Ahogy visszaköszön hangján hallom valami rosszat akar mondani. Sajnálkozik, s végül rátér a lényegre. Nem kezelhetem az ígért embert. Közben meg is érkezem a kórház parkolójába.
-Értem, azért köszönöm.- Azzal elteszem a telefont. Váratlanul ért és rosszul esett, de megértem. Még nincs olyan nagy tapasztalatom az a hölgy akit pedig megkellett volna nézem idősebb orvost akart. Ilyen az élet, ilyen a szerencsém. Elindulok a bejárat felé, de már nem sietek nincs miért. Mélyet sóhajtok. Azért jó lett volna ez a lehetőség. Belépve az őr szokásos mosolyával üdvözöl.
-Szervusz doktornő.- Ilyenkor mindig elnevetem magam zavaromban.
-Szép reggelt, de Fred mondtam már, hogy még nem vagyok..- Nem tudom befejezni a mondandóm, mert a várakozónál megpillantok egy férfit ki nincs jó bőrben.
-Bocsánat most megyek.- Elindulok felé, korombelinek tűnik. Megállok előttem.
-Szia, segíthetek valamit?-Teszem fel a kérdést aprócska mosollyal arcomon.

Napok óta érzem, hogy valami nem stimmel. Talán csak rigolya, vagy fogalmam sincs, de a legutóbbi pár napban rosszul éreztem magam. Ébredéskor kivert a víz, és jellemző volt rám az egész napos bágyadtság. Nem foglalkoztam vele igazán, csak még inkább hajtottam magam. Muszáj volt, nagy meccsre készültem a héten. Egészen a tegnapi döntőig úgy is éreztem majd minden a legnagyobb rendben lesz. De nem így alakult a helyzet. Épp vezetésre álltunk, mikor egyszer csak valamiért lassulni kezdett a világ előttem, és velem együtt forgott. Bekerültem egy ördögi körbe és aztán kihagyott az emlékezetem.
A sportorvosi hordágyon tértem magamhoz és akkor a doki elintézte egy pirulával, hogy lábra álljak. De akkor eldöntöttem, hogy utána járok a dolgoknak, mi okozza ezt.
Már korán elindultam, hogy ne a kilométeres sor legvégén kössek ki. Nagyon ritkán járok dokihoz, hisz apró ügyes bajos gondokkal nem szeretek, fölösleges. Meg a sportorvos félévente lát a folyamatos hajtás miatt. És persze hogy egészséges maradjak, úgy fél napot vizsgál, mindenféle hülyeséget elvégez rajtam, majd később az egyéb minták alapján is értesít. Szóval ezen kívül meg nem látom értelmét, hogy elmenjek a dokihoz. De a mostani gond elég komolynak tűnik. Remélem csak átmeneti és nem végleges, nem akarok semmi vérnyomásproblémát, és hasonlót. Lehet csak volt egy agyrázkódásom és majd jobban leszek. De egy vizsgálatot megér.
Mikor beértem, nem voltak túl sokan. Többnyire csak a jó korán kelő öregasszonyok. Akik a székeken ücsörögtek a váróteremben. A recepcióshoz mentem eligazításért. Először haza akartak küldeni, de végül mégis elfogadták a papírjaimat és el is mentek vele. De ahogy ott ácsorogtam, egyre jobban kezdett megint rám jönni a szédülés. Jobb esetben a pultban kapaszkodtam meg. Kis idő múlva egy kedves női hangra néztem fel. Valószínűleg jó sápadt lehetek és süt rólam, hogy nem vagyok jól.
- Szia... azt hiszem egy pohár víz jól jönne. - nem sejtve, hogy orvostanonc, csak ennyire futotta tőlem a válasz, hisz mit is várnék mást egy fiatal nőtől. De jó lenne, ha a kórházi ügyvitel gyorsabban haladna mert itt esek össze. De máskülönben tényleg semmi bajom.

Lehet nem szabadott volna rákérdeznem hisz még csak gyakornok vagyok, de akkor is. Olyan sápadt és nem veszi kezelésbe senki. Az idősebbek kik még itt vannak pedig..mindegy ismerem őket és tudom csak kontrollra jöttek. Vizet kér. Körbenézek, hol is van a vizes ballon. Kiszúrván pár méterre odasétálok és töltök egy kispohárba hideg vizet, majd visszaviszem a férfinak.
-Parancsolj!- Adom át a közben átderesedett poharat.
-Van doktor akire vársz, vagy vizsgáljalak meg én?-Kérdem, bár előbb beszéltem mint gondolkodtam. Még, hogy én megvizsgálni, egyedül? És, ha kicsapnak? Annyira bezsongtam a mai nap miatt és hatalmas csalódás, hogy nem én kezelhetem azt a hölgyet, talán ezért is akarok valakit mindenáron? Talán így van. Bennem van a félsz mi van, ha elrontok valamit. Lőttek az orvosi pályának, a leendő karrieremnek. De kockázat nélkül sokszor siker sincs már pedig titkon megsértett lelkemnek egy jó diagnosztizálás jót tenne. Recepcióhoz megy az egyik nővér.
-Egy pillanat.- És oda rohanok. Nem hagy nyugodni, hogy biztos ami biztos rákérdezek szabad-e nekem ilyet tennem.
-Szia, az a srác elég rossz bőrben van és..-Közbe vág a szavamba.
-Régóta itt van, de nincs szabad orvos.- Mondja majd mint akinek rohannia kell elsiet. Homlokom ráncba szalad, nem tudom mire vélni ezt a viselkedést. De mint már biztosra tudom, nincs más aki foglalkozhatna vele csak én. Visszasétálok a betegemhez, mert most már annak nevezhetem vagyis én annak hívom, gondolom.
-Keressünk egy üres rendelőt, amúgy Amelia vagyok és te?- Kérdem, s közben elindulok. Egy pillanatra megállok. Most esik le, hogy magázódnom kéne, vagyis illetlen voltam. Mindegy fiatal nem veszi zokon..remélem. Újra megindulok. Menés közben hallgatom honnan jön hang. Végül kicsit távolabb egy üresnek tűnő termet találok. Azért bekopogok hátha még is van bent valaki. Belépek. Ahogy látom nincs itt senki, szuper.
-Hát akkor ülj fel arra az ágyra.-Adom ki az első parancsot. Kicsit zavarban vagyok, de nem a fiú miatt hanem, hogy most ezt én csinálom, olyan izgalmas. Nincs senki mögöttem aki felügyel aki közbe szól, nem kell kínosan éreznem magam. Előkapom táskából a fehér köpenyem és magamra húzom. Csak a formalitás kedvéért. Az asztalon észreveszek egy sztetoszkópot megragadom.
-Azt hiszem, vagyis kérlek vedd le a felsőd- Hirtelen elgondolkozom.
-Vagyis ne, ne vedd le inkább mond a panaszokat!- Ekkora égést. Hiába a doktornéni álca most itt befuccsolt. Remélem ő nem lesz olyan mint az a hölgy, hogy nem engedi, hogy megvizsgáljam.

- Nem, nincs. Épp várok valamelyikre.
Azért jó, hogy legalább valakit érdekel mi van velem, ha már egy kórházban vagyok, és gyakorlatilag az utolsó erőmmel küszködök a talpon maradásért. Tudom, jöhettem volna előbb is, de úgy álltam hozzá, hogy majd elmúlik, aztán minden oké lesz. És fölösleges a problémázás. De ezek szerint csak rosszabbodott a helyzet napról napra, és talán még időben jöttem el. Utálok orvosnál lenni. Fölöslegesnek találom az egész mizériát.
Amikor a lány visszaér a pohár vízzel, hálásan rá nézek és elveszem tőle. Egyből le is húzom, szinte életmentő volt. Egy fokkal talán jobb, de a nagy helyzet változatlan.
- Köszönöm, ez jól esett. - halványan elmosolyodok, de most csak ennyire telik tőlem. A lány a nővérhez lép, én pedig jobb híján kidobom csak a poharat a tőlem pár lépésre elhelyezett kukába. Még jó, hogy közel van. Nagyon nem tudok most sokáig elmenni a két lábamon, csoda hogy ide is be tudtam vergődni.
Kezdek most így kicsit mérges is lenni magamra, amiért ennyire hanyag vagyok, persze ezt a világért sem vallanám be senkinek. Letagadom és kész. Eddig is meg tudtam gyógyulni magamtól. De úgy tűnik a kúrálgatás itt nem segít. A lány közben visszaér hozzám, szóval a magammal való vitázást fejben egyből befejezem és megpróbálok emberibb kinézetben feltűnni. Már nem markolom olyan görcsösen a pultot.
- Te orvos vagy? - nézek rá a lehető legnagyobb döbbenettel. Sok mindent kinéztem belőle, na de hogy orvos... Komolyan csak egy hozzátartozónak néztem, aki látogatni jött,l esetleg egy rutinvizsgálatra. Hisz semmi baja látszólag. Csak akkor esik le, hogy még be is mutatkozott. - David vagyok.
Elindulok lassan utána és közben próbálok nem foglalkozni azzal, hogy iszonyatosan szédülök most már. Forog velem a világ, bármerre lépek, de próbálok a lány után menni ugyanabban a tempóban. Valahogy aztán sikeresen bevánszorgok az üres terembe és amint felülök a vizsgálóasztalra, máris jobban érzem magam. Nem kezdek el önállóan cselekedni, pedig úgy szoktam. Felső le, gatya le... De a csajszi nekem kicsit olyan kezdő félének néz ki így várok. Mintha zavarban lenne. Vagy csak én látom rosszul?
- Oké - vigyorodok el most már jobb színben, de mikor nyúlok a pólóm aljáért, hogy felhúzzam, rögtön megállít.
- Öhm... Végülis mindegy melyik lesz előbb, mert fogalmam sincs mi bajom. Napok óta kiver a víz, nem érzem jól magam, szédülök és gyenge vagyok. Úgy nagyjából ezek.

Az emberekből nem mindig nézik ki azt, hogy kik is ők valójában. Sokszor kerülünk tévedésbe, vagy csak meglepetésként érint minket egy-egy információ a másikról. Döbbenet, hihetetlen és még sorolhatnám. Jó magamról tudom, hogy nem vagyok határozott félénk és sokszor magamba forduló vagyok. Az, hogy orvos leszek nemsokára hivatalosan csak egyet jelent. Mégpedig azt, hogy jó vagyok valamire. Jó az amit csinálok. Nem kell, hogy bátor legyek, csupán az eszemre kell hallgatnom. Első pillantásra olyan hihetetlen volna, hogy embereket gyógyítok, fogok gyógyítani? Mikor megtudom egy kedves barátomról, hogy nem az akinek eddig hittem épp oly meglepettség rajzolódott le a férfi arcán. Nem nézik vissza rosszallóan, csupán egy pillanatra elakad a szavam. Remegő ajkakkal felelek.
-Nemsokára az leszek.- Nagyot nyelek. Most vesztettem volna el őt is? Mert az, hogy a nekem ígért hölgy nem kért belőlem kudarcként élem át, s ha ez a fiatalember sem engedi, hogy megnézzem őt akkor lehet egy időre elmegy az egésztől a kedvem. Nah jó persze, nem szó szerint. Mondjuk nem is értem miért vagyok itt. Elvégre én gyermekek gyógyítására akarom felszentelni életem. Ők olyan ártatlanok, mindenkit szeretnek, s elfogadnak nem úgy mint a felnőttek. Sokszor ők jobban látják a világot mint mi idősebbek. Mi csak okoskodni, kötekedni tudunk, míg ők más szemmel is figyelnek környezetükre. Csodálom ezért őket, de most ezen nem agyalhatok sokat, hiszen ahogy észreveszem nincs ellenére, hogy nem egy rendes orvos nézi meg. Üres rendelőbe bemenve magamra veszem a köpenyem és egy sztetoszkópot. Közben a beteg nevét is megtudtam, David. Miután leül a vizsgálóasztalra először kicsit összezavarodok. Egy kis baki-vedd le, ne vedd le. Talán kicsit vicces is a bénáskodásom, de talán belefér most. Első önálló vizsgálat. Miután felsorolja a panaszokat rögtön gondolkodni is kezdek mi lehet a probléma.
-Most már leveheted.- Mutatok a pólójára és haloványan elmosolyodom. Először megnézem nincs-e valami a tüdejével és a szívével.
-Sóhajts szép lassan!- Ezt úgy tanultam mindig el kell végezni egy betegen. Nem hallok különösebben semmit. Az asztalról egy kis dobozkából előveszek egy pálcikát.
-Kinyitnád a szád és a nyelvedet, szóval..- Egy picit elakadok. Kicsit kínos ez.
-Dugd ki.- Egy pillanatra elnevetem magam, majd a pálcikát a szájába téve megnézem van e valami gond.
-Egy kicsit piros a torkod, de nincs semmi probléma.- Kiveszem a szájából és eldobom a fadarabkát. Görgős széket a vizsgálóasztal elé tolom és ráülök.
-Sportolsz?- Kérdem, mert akaratlanul is észrevettem kidolgozott felsőtestét. Nah meg persze közben kigondoltam, hogy a panaszok szerint lehet szimpla kimerültség is a ludas.

Kicsit mintha ijedtséget látnék a lány arcán. Valószínűleg még nem volt sok vizsgálati alanya. Izgul, ahogy látom, és ez kicsit el is uralkodik rajta. De nem vészes, talán nem bakizik nagyot. Levetem a felsőt immár parancsszóra, magam mellé dobom és már készen is állok a problémamegoldásra. Figyelem ahogy vizsgál. Még kicsit látszik, hogy gyakornok, de belejön. Elmosolyodok a kijelentésén, és mélyen beszívom a levegőt, hogy aztán kifújhassam. Ezt párszor eljátszom, de nem bírom ki szélesebb vigyor nélkül.
- Első vizsgálati alanyod vagyok igaz? - szórakozottan nézek rá. Még ha forog is velem a világ, már csillapodik lassan, nekem pedig ettől az egész kicsit szerencsétlen helyzettől jó kedvem lesz. Igazából már nem is bánom, hogy ennyire csúsztattam a dokihoz jövetelt, így most ténylegesen is szemtanúja leszek egy kezdő orvos felavatásának.
Nem tudok sokkal tartalmasabb megjegyzést tenni, mert a pálcikát a számba tuszkolja, én pedig akaratlanul is nagyobbra nyitom a szám. Figyelem az arcát, ahogy elmélyed a probléma elemzésében. Tetszik ahogy próbálja lazán venni a helyzetet, és ha bakizik, túllépni rajta. Sokkal pozitívabb, mint ha ezerszer bocsánatot kérne. Na az már tényleg zavaró. De így muris. Elszórakozok a helyzeten, és ez kiül az arcomra.
Figyelem mikor kidobja a pálcikát, a felsőm máris a kezembe veszem. De egy pillanatra elgondolkodok, mi van ha még pár rutinvizsgálatot csinálna. Mert hát nem csak a torkommal van a baj.
- Igen. Állandó jelleggel csapatban. - bólintok a kérdésére. Talán ezzel a kis segítséggel előrébb lendítettem és meg tudja mondani mi a bajom. Ha mást nem, felírja a torkomra a gyógyszert. Azt eddig észre sem vettem, hogy begyulladt volna a torkom. A rosszullét annyira elvonta a figyelmem, hogy a másik bajom gyakorlatilag fel sem tűnt. Erre való, hogy elmenjek dokihoz.
- Ugye nem szabadságolni akarsz? - szólalok meg picivel később. Végigfutott a fejemen, hogy ha netán kényszer szabadságolni akarna, az nem lenne jó ötlet. Hátrányba kerülne a csapat, ráadásul így az év vége felé jönnek a komoly, sokat érő meccsek. Akár pontokon is múlna a győzelem, hogy melyik csapat hányadik helyet kapná a végső listán.

Nekem nagyon fontos David. Hisz most szabályt szegtem és egyben bizonyítok. Ha jól megoldom a feladatot akkor talán nem kapok olyan nagy büntetést. Bár lehet épp itt lenne az ideje nem azon agyalnom mindig, ha teszek valamit mi lesz utána. Mármint már százszor végigrágtam a könyveket. Rongyosra lapoztam őket és a dolgozatok is jól sikerültek. Miért lenne olyan nagy baj, ha segítek egy várakozó betegnek. Elvégre az orvosok is azt mondják vannak helyzetek mikor nem tartják be az előírtakat. Kicsit elpirulok mikor rákérdez ő e az első akit vizsgálok. Ennyire nyilvánvaló? Se baj. Egyszer el kell kezdeni.
-Igen, de azért én nem mondanálak alanynak..- Felelem szokásos bájos mosollyal arcomon. Nem tudom miért mosolygok mindig így. Mogyoróbarna szemeim felcsillannak és mindenkinek egy pici leányzó jut eszébe. Ezt egyébként borzasztónak tartom. Mert olyan mintha nem lennék komoly, érett. Viccesnek hangozhat, de néha gyakoroltam a tükör előtt, de csak nem akart sikerülni egy másik mosoly beiktatása. Mindegy is, most nem a mosolyom a legfontosabb, hanem a betegem. Igazából semmi problémát nem véltem felfedezni. A tüneteire pedig egy igen egyszerű megoldást okoskodtam ki. Pihenés. Szerintem szimplán túlhajszolta magát. Hisz ahogy megtudtam sportol, állandóan. Így hát nem kizárt, hogy csak keveset aludt és lazított. Túl egyszerű. De sokszor az a baj, ha túlbonyolítjuk a dolgokat. Fiatal és makk egészséges csak lemerült az aksija.
Kérdése melyet kicsit később tesz fel nem lep meg. Minden sportoló attól fél, hogy egy ideig szünetelnie kell. Arcán eddig mosolygás és vidámság lakozott a rosszullét ellenére. És most pedig riadtságot látok. Felállok és megérintem a vállát röpke pillanat erejéig.
-Nyugalom, ha odafigyelsz arra, hogy többet pihenj akkor nem kell abbahagynod a sportolást.- Az asztalhoz lépek, pár másodpercre háttal állok. Nem akartam megsimítani, de valahogy úgy éreztem muszáj, vagy csak szimplán megakartam tenni. Visszafordulok és nekidőlök az asztal szélének.
-Egyébként a torkod nem piros annyira, hogy gyógyszert írjak fel rá, igyál sok folyadékot lehetőleg teát és akkor elmúlik.- Jegyzem meg utólag.
-Akkor végeztünk is a pólód is felveheted.- Akaratlanul is tekintetem végig szalad a kidolgozott felsőtesten, s mosolyra gördül ismételten számsarka. Le is veszem magamról a köpenyem, hisz én is megyek. Mivel le lett mondva a páciens ezért nincs is dolgom már itt. Megvárom míg feláll és elindulok az ajtó felé, ujjaim már közre is fogják a kilincset, de megtorpanok.
-Szereted a kávét?-Teszem fel hirtelen a kérdést hatalmas vidámsággal vonásaimon. Vagy-vagy. Ha szerencsém van akkor lesz egy kis ideig még társaságom, ha nem hát akkor beülök egyedül valahova. Az az igazság, hogy nem nagyon szoktam keresni az ellenkező nem társaságát, de valamiért most úgy érzem kivételt tehetek. Van valami ebben a David-ben. Bár lehet csak megártott a meleg és össze-vissza gondolkodom..

Jól gondoltam, hogy kezdő, és hogy én vagyok gyakorlatilag az első páciense, hogy pontosítsak az ő megjegyzésére. De ettől függetlenül nem gondolom azt, hogy felelőtlenség lenne rá bíznom magam. Még ha nem is igazán bizonyíthatott mint gyakornok, vagy orvos, de gyanítom kívülről fújja még az egész betegségek históriát is, nem csak hogy működik egy szervezet. Igazából mindig lenyűgözött az orvosok munkája. Hogy annyi mindent megtanulnak, hogy nem egyszer példamutatóan viselkednek. Lehetne több ember is ilyen. És persze a rengeteg munka, az idő feláldozása, hogy tökéletesen elsajátítsák a szakmát és a beteg rendelkezésére állnak minden mértékben. Én nem tudok ilyen alázatos lenni. Sőt, igazából amit én művelek, az inkább csak egyfajta ámokfutás. Persze komolyan gondolom, hogy sportolóként akarok megélni, mégis, ha egy nagyjából velem egykorú orvostanonccal akadok össze, azt érzem csak, hogy haszontalan vagyok a társadalom javára. Ez tudom hülyeségnek hangzik, de így van.
- Rendben, meggyőztél. Akkor a páciensed vagyok. - válaszolom szintén elmosolyodva és rá is kacsintok. Nem tudom mi jutna így egyből eszembe róla. Talán hogy annyira kis aranyos, ahogy mosolyog? Meglehet, komolyan olyan érzetem támad, mintha még kiforratlan rózsabimbó lenne. Mint aki egy rózsaszín buborékban élné a mindennapjait, és semmit nem tapasztalna a romlott külvilágból.
Egy gyors lendülettel leugrok a vizsgálóasztalról. Odasétálok hozzá az asztalhoz, hátha valami receptet kell aláírnom. De úgy néz ki talán mégsem annyira vészes a helyzetem.
- Köszi. - halványan elmosolyodok. Tudom, hogy egy orvos dolga, hogy segítsen, de neki nem volt annyira kötelessége. És különben is, lehet ha nem jön oda hozzám, már javában vizsgálnának, hogy miért ájulhattam el a folyosón. Nagyon közel voltam abban az állapotban, a lábaim is ingadoztak.
- Ja igen, ezt el is felejtettem. - észbe kapok, hogy a ruhám még mindig csak szorongatom. Teljesen meg is feledkeztem róla, ha nem szól... Bár tetszett ahogy végigstírölt. Nem kicsit mindig dob az egómon, ha látom, hogy milyen hatást tudok elérni pusztán a megjelenésemmel. Pedig nem is ebből a célból teszek a fitt, izmos alkatért.
Magamra veszem a felsőt és elindulok utána. Azért rendes, hogy nem ír ki pár nap szünetet, az nekem maga a halál lenne. Kiesnék csak a napi kerékvágásból. Ezért is utálok beteg lenni és inkább előre teszek azért, hogy egészséges maradjak, mint hogy kényszer szabadságoljam magam. A sport már csak ilyen, hajt a végtelenségig.
- Öhm.. igen, de én hívlak meg egyre akkor. - kicsit hirtelen jött ez a kérdés és értem, hogy hova akar kilyukadni. De ha már tényleg nincs dolga, márpedig csak erre tudok következtetni, különben miért is kérdezett volna rá. Szóval ha már itt tartunk, legalább törleszthetek.

♥ David+Amelia

Out of all the people I’ve ever met, you’re the only who makes me draw those silly hearts on my papers.

---

It’s a mystery how we fall in love, who we fall in love with, or why we fall in love. But we always do. ♥

Még teljes egészében nem merültem el a tudatban, mi lesz ha kiderül. Sajnos még mindig itt tartok. Lehet lazítanom kellene, és azzal kéne foglalkozzak, hogy nem rontottam el semmit. És nem öltem meg..-ez, hogy jött? Allie szokott azzal piszkálni, hogy addig jó míg meg nem ölök valakit.., nah köszönöm, de ez csak nem történhet meg- Ahogy az ajtó előtt állok, hirtelen mintha megállna az idő. A fiú még mindig egy helyben áll és én csak várok a válaszra. Mintha puszta bátorságom befagyasztotta volna az óramutatót és nem mozdul, csak én. Fogalmam sincs mi történt velem. Felbátorodtam volna? De miért? Ez nem vall rám, én a csendes meghúzom magam típus vagyok, csak a lányok Allie és Nessa tudják milyen mikor szórakozok, mikor nincs rajtam semmi nyomás. Most is..ideges vagyok, de hagynom kéne már, hogy azon agyalok mi lesz, ha kiderül...csak még is szeretek felkészülni mindenre, néha még azon is gondolkodom ami sosem történhet meg. Furcsa..talán, de mindig ott cseng fülemben a ha szócska és tökéletes életszerűséggel eltudom képzelni, hogy leszidnak, kirúgnak. Még mindig úgy érzem, nem akar tovább szaladni az idő. És hirtelen minden folytatódik. Választ kapok, aprócska bájos mosoly villan meg, mely belül igazából egy hatalmas fülig érő mosoly.
-Oké!- Felelem derült hangon, majd sarkon fordulva elhagyom a rendelőt. Megvárom míg ő is kijön, bezárom az ajtót és elindulunk, útközben lerakom a kulcscsomót a pult tetejére. Végig üde mosoly ül arcomon. Te jó ég! Mi van velem? Kávézni megyek, semmi különleges. Annyiban másabb ez az egész mint máskor, hogy nem egyedül ülök be a kávézóba.
-Mióta sportolsz?- Érdeklődöm. Általában, ha férfi társaságában vagyok akkor csend van, néha-néha megtörik ez egy kérdéssel é válasszal, de most ha már életemben először én kezdeményeztem akkor nem szeretném, hogy unalmas, kínos csend következzék. Elhaladunk a porta mellett, Fred is ott van szokásosan az újságot böngészi, de észre vesz és szokásos vidámságával integet.
-Viszlát!- És én is visszaintek. Kiérve az üvegajtón egyből „meglöki” fejem a meleg. Bent nagyon kellemes volt, de itt kint?! Nap vakít, és ontja a meleget. Általában mindig késő este, hagyom el a kórházat, mindig találok valami elvégezendő feladatot. Már csak azért is mert akkor sokkal kellemesebb hazamenni. Megállok egy pillanatra, a hirtelen melegtől mindig elszédülök pár másodperc erejéig. Halkan veszek néhány mély levegőt és már nincs is gond, vagyis nem akarok elesni, de egy picit fájdogál a fejem. Ha nincs negyven fok akkor semennyi, nah jó annyi csak nem, mindenesetre remélem ennél már csak hűvösebb lesz.
-Melyik kávézóhoz megyünk?- Ránézek, jobban mondva felnézek rá. Pedig nem pici a cipőm sarka, és még így is milyen magas hozzám képest. Eddig is kicsinek éreztem magam, de most még inkább. Mosolygok szüntelen, fél perc után jut eszembe, hogy még mindig csak nézek rá, így hirtelen tekintetem elszakad övétől és előre figyelek.