Harper ház

Napestig siránkozhatnék azért, mert elrontottam az életemet akkor, mikor lefeküdtem Kristen-nel hót részegen, ráadásul úgy, hogy igazából a nevével sem voltam tisztában. Nem jellemző rám ez a viselkedés, most mégis belemásztam a szituációba. Az az egy szerencsénk volt - azt hiszem, nevezhetem szerencsének -, hogy ő tisztában volt azzal, ki is vagyok én, így elkerültük a katasztrófát, mi oda vezetett volna, hogy ő nem tudja, ki a gyerek apja, én pedig nem tudom, hogy gyerekem van. Nehéz az élet, sőt mostanában kezdek rádöbbenni, hogy egyáltalán TUD nehéz lenni. Félek mindentől, ami ezzel kapcsolatban áll, pedig három hónappal ezelőtt történt. Nem szabadna rágódnom rajta, hiszen már vége. Kristen messze jár, Los Angeles-en kívül és nem maradt semmi, ami hozzákötne. A gyereket leszámítva, aki sosem fog megismerni. Aggasztó a helyzet, de bele kell törődnöm a száraz tényekbe, miszerint az egy éjszakás kalandomat lefizettük, hogy hallgasson a történtekről és ne követeljen tőlem semmit. Így megfogalmazva kissé durvának és nyersnek tűnik, de mentségemre szóljon, hogy anya találta ki. Az ő ötlete volt, hogy belevonjuk a pénzt is az egészbe, sőt az is, hogy ne legyek Kristen életének a része. Szerinte nem kellene az apaságra koncentrálnom ennyi idősen. Szerinte "az a lány" tönkretenné a percre pontosan megtervezett életemet. Ilyenkor szégyenlem igazán az anyámat.
Csöngetnek, én pedig a bejárathoz sétálva nyitok ajtót a futárnak, aki átnyújtja nekem a pizzát, hozzá pedig a két doboz kólát. Semmi étvágyam nincs, ráadásul úgy, hogy a nap folyamán alig ettem, de úgy is magamba gyömöszölök majd legalább két szeletet csak annak érdekében, hogy Pips ne fogjon gyanút. Borzasztó embernek tartom magam amiatt, hogy a fentebb említett dolgokat elhallgatom előle, de még nem vagyok kész közölni ezt. Ha Benji-nek nem mondtam el, neki sem fogom. Néha nem tudom, melyikük áll közelebb hozzám. Benjamin pasiból van. Épp ezért billen minden fontos kérdésben inkább felé a mérleg, merthogy ő nagyjából az én szememmel látja a világot. Nagyjából... mert azért akadnak dolgok, amikről eltérő nézeteket vallunk, viszont én sosem állnék le vele veszekedni. Alapjáraton sem szeretem a konfliktusokat, hát még ha a legjobb barátaimmal kellene lezavarnom egyet! Fájna. Frusztrálna. Idegesítene. Csupa rossz dolog történne és azt nagyon nem akarom.
Nem tudom, hány óra lehet, ezért nem vagyok rest karórámra pillantani, ami este kilencet mutat már. Három órával ezelőtt hívtam fel Piper-t, hogy jöjjön át vacsorázni - bár a "vacsora" szó alatt elfelejtettem kihangsúlyozni, hogy pizzát eszünk majd és kólával kísérjük le -, és nem azért nem mentem át én, mert lusta vagyok, hanem mert apa nincs itthon. Ha anyát egyedül hagynám ebben a hatalmas házban, bekattanna. Ismerem már, tudom jól, hogy társaságot igényel és hogy elég neki az is, ha csak zúg nálam a Tv, mert legalább tudja, hogy itthon vagyok. Érdekes jelenség anyám, de sosem szégyelltem. Pedig a napokban igencsak próbál ezen változtatni a rosszindulatú malőrjeivel, kezdve ezzel a lefizetős dologgal. Komolyan fogalmam sincs, hogyan pattanhat ki ekkora hülyeség a fejéből. De, végül is bevált, nem? Egy szavam sem lehet.
Nem megyek fel az emeletre, ahol a szobám van, helyette inkább az alsó szinten lévő nappaliba vonulok. Az dohányzóasztalra teszem a pizzát, tetejére a két doboz kólát, én magam pedig hanyatt dőlök a hollófekete díványon. Bekapcsolom a Tv-t, valami reklám kezd el zúgni, ami kétség kívül nem érdekel. Anya nem tudom, merre lehet, de valahogy megnyugtat a tudat, hogy felszívódott. Legalább nem kezdi el Piper-t kérdésekkel bombázni. Imád faggatózni még akkor is, ha csak a barátaimat hozom haza. Mintha lenne oka aggódnia afelől, hogy nincsenek bizalmasaim. Igenis vannak, csak épp szolíd létszámban. Nekem pont elegendő.

Amint meghallom a csengőt, izgatottan ugrok fel a kanapéról és pillantok végig magamon, hogy minden rendben van-e a külsőmet illetően, gondolok én most a maszatfoltokra a pulóveren vagy a nadrágon. Általában úgy eszek, mint egy öt éves, természetesen nem a kulturáltságot illetően. Tudok késsel és villával enni normálisan, ráadásul a számat is becsukom, hogy ne lássák még azt is, hogy miként emésztem meg a kaját, de néha észrevétlenül is leeszem vagy leiszom magamat. Anya borzalmasnak tartja ezt a tulajdonságomat, mert szerinte lehetetlen, hogy tizenhét évesen valaki összemaszatolja fagylalttal a ruháját. Nos, erre én kíméletlenül rá szoktam cáfolni és ő ezt nehezen viseli. Ahhoz, hogy fenn tartsuk a tökéletesség látszatát, jó volna, ha nem viselnénk pecsétes pólókat és nadrágokat. Úgy mondja, mintha ő még soha nem hibázott volna semmiben. Pedig tudnék ám mesélni!
Sietős léptekkel masírozok az ajtóhoz és megragadom a kilincset. Izgulok, pedig semmi okom rá, csak hát már vagy négy napja nem láttam Piper-t. Ilyenkor mindig hevesen kalapál a szívem, mert nem szeretnék semmit sem elszúrni. Pedig csak egy ártalmatlan... szóval csak a barátom és nincs köztünk semmi. Ennek ellenére én izgulok és remegek mindenemben, mint egy félénk kis srác. Szuper. Már csak az hiányozna, hogy idegességemben összehányjak magam körül mindent. Régebben gyakran megtettem, de mostanra kinőttem ezt a rossz szokást. Legalábbis azt hiszem. Még okozhatok meglepetést szerintem.
Elfordítom a kilincset és elmosolyodom, mikor meglátom Piper-t. Meg kell hagyni, kitett magáért a leányzó, mert káprázatosan néz ki. Megbabonázva nézem az ebben a ruhában hosszúnak ható lábakat, majd egyre fentebb haladok, míg végül arcán fejezem be körutamat. Arrébb lépek, hogy be tudjon jönni a házba, bár nehezen tudom elhinni, hogy abban a cipőben egyáltalán tud járni. Jézusom, mekkora sarkak! Azt hiszem... hát, már nem is emlékszem, mikor láttam rajta utoljára ilyet.
- Szia! Gyere be! Rendeltem pizzát, meg hoztam mellé kólát. Anya felszívódott... valahova. Szóval tiszta a terep. - vigyorgok még mindig szakadatlanul és közben a nappaliba sietek, hogy kikapcsoljam a tv-t, mert nagy sietségemben még azt is elfelejtettem.
Nem először jár már nálunk, ezáltal nem kell szégyenlősködnie, én pedig nem félek egyedül hagyni akár percekre is. Nem áll szándékomban, de így bátran várom meg, hogy magától sétáljon be, tegye csak le a cipőjét és lökje be maga után az ajtót, míg én kezeimbe fogom a két doboz pizzát és a kólás dobozokat. Újra felbukkanva mellette a lépcsők felé bökök fejemmel, ami az emeltre visz fel.
- Szerintem menjünk a szobámba. Ott nyugisabb a helyzet meg diszkrétebb is. Mit szólsz hozzá? - vonom fel szemöldökömet kíváncsian. Ha maradni akar, hát felőlem maradhatunk is, de boldogabb lennék tudván, hogy anya nem leshet minket valamelyik sarokból.