Encounter with the devil

- Munka után ráérsz? – hajolt közelebb egy erős Versace Pour Homme parfüm illatot árasztó alak, már-már átmászva a pulton, ami hála a jó égnek elválasztott minket. Szerettem az illatot, kifejezetten imádtam, csak az illetőnek keveredett az izzadtságával, és az illat, ami általában egy szenvedélyeket ígérő sármos lepedőakrobatát idéz fel az ember lányában, átváltott most gyomorforgatóvá. Egy ilyen mondatra általában már fel sem figyelek, vagy elküldöm melegebb éghajlatra az illetőt, főleg, hogy magára locsolta a kedvenc parfümöt, amit egy férfin szeretek érezni, de hát a sors ismét jól kiszúrt velem. Ugyanis ez a majom, azok közé a gazdagok közé tartozott, akiket köteles voltam kiszolgálni, és most, hogy még próbaidőn voltam, nem igazán kellett volna kísértenem a sorsot és elkezdeni a balhét. Majd esetleg, ha már több hónapot eltöltöttem itt. Így inkább szó nélkül hagytam a megjegyzését, bár majd’ bele haltam, hogy így kellett tennem.
Ez persze nem jelentette azt, hogy nem taposhattam a földbe gondolatban.
A zene éppen csak annyira volt hangos, amennyire kellett, sarkokban eldugott lámpák adtak sejtelmes fényt. Tetszett, mert egyik végletbe sem esett át. Nem villódzott a neonfény, de nem is csillárokkal teleaggatott fényűző szalonról volt szó, ahol úgy érezhette volna az ember, hogy átkerült egy múltbéli századba. Ez a sejtelmes kis fény adott egy fajta hangulatot a helynek, amit rögtön meg is kedveltem az első két alkalom után. Szerettem itt dolgozni. Nem volt nagy tömeg, de ahhoz elég, hogy ne unatkozzak. És ne ragadjak le az ilyen elrontott géneknél, mint például ez a díszpinty itt.
- Egy Stochot. – adta meg magát végül a több percnyi hallgatásom után.
A fülem mögé simítottam egy tincset, ami kiszabadult a lófarok fogságából, majd felpillantottam rá.
- Nem vagy túl fiatal az alkoholhoz?
- Neked nem az a dolgod, hogy kiszolgálj, kicsim? – kérdezte egy csábos mosoly kíséretében. Legalábbis szerintem annak szánta. Felsóhajtottam. Szerencsére már nem állt benne a munkaköri leírásomban, hogy mindent meg kell tennem, hogy a vendég jól érezze magát, még ha ez odáig is kiterjed, hogy meg kell engednem néhány dolgot. Nyugodtan elküldhettem virágnyelven a pokolba, ha éppen nem tetszett.
- Pedig azt hittem, te akarsz engem kiszolgálni – mondtam lemondónak szánt hangon, miközben levettem egy poharat, és az üveget a polcról. Szemem sarkából láttam, hogy rögtön felkeltettem a figyelmét. Jobban kihúzta magát, és a mosoly megint csak megjelent. Hány éves lehetett egyáltalán?
- Állok a rendelkezésedre. – mormolta, ahogy letettem elé a poharat, és kiöntöttem az italát. Újra felnéztem rá.
- Rendben.
Az izgalom végigcikázott az arcán, az egész lénye felvillanyozódott. – Hol szeretnéd? – duruzsolta, le sem véve a pillantását a dekoltázsomról.
- Ahol csend van. – sóhajtottam nagyot. – Ahol tényleg lehet beszélgetni egy jót!
- Beszélgetni? – hökkent meg, és megállt a keze mozdulat közben, amint épp emelte a poharát, hogy kortyoljon egyet. Értetlenül, teljesen összezavarodva meredt rám, én pedig csak nagy erőfeszítés árán tudtam visszafogni magam, és fenn tartani a komoly ábrázatot.
- Igen… - pislogtam rá. – Te… olyannak tűnsz, nekem pedig most szükségem van a lelki támogatásra.
- Milyennek is tűnök? – zavart volt. Annyira zavart, hogy az már gyönyörű!
- Hát… - hajoltam közelebb a hatás kedvéért. Közben láttam, hogy érkezett megint valaki a pulthoz. Rövidre kellett zárnom a játékomat. – olyannak, aki… tudod… a férfiakhoz vonzódik. Te azt mondtad, a rendelkezésemre állsz. Más férfi a szexre gondolt volna, de te láttad rajtam, hogy valami bajom van, ezért felajánlottad, hogy segítesz, és…
- Micsoda? – hőkölt hátra.
- Akkor nem beszélgetünk? – kérdeztem egy összetört világú pillantást küldve felé. Vállaimat is leengedtem.
- Inkább hagyjuk. – hajtotta fel egyszerre az italt. Majd’ meg fulladt benne, közben a pénztárcájába túrt. Kezdtem megsajnálni. Kivágott a pultra egy ötöst, majd rögtön fel is állt, fogta a kabátját, és szó nélkül elviharzott.
Lizből pont ekkor robbant ki a nevetés, én is szélesen vigyorogtam, miközben elvettem a poharat onnan.
- Nem mondok semmit! – ütötte meg viccelődve a vállam.
- Jobb is. Mit adhatok? – fordultam az újonnan érkező felé.

Türelmesen vártam a válaszára, miközben nagyjából, nem túl feltűnően felmértem. Nagyon fontos személy benyomását keltette, ahogy le se tudta venni a szemeit a telefonjáról. Szemrevaló volt, azt még magamnak is bevallottam, de azt is tudtam, hogy pontosan az olyan fickókkal szemben kell óvatosságra intenem magam, mint amilyen ő is volt. Legalábbis első ránézésre olyannak tűnt, akivel vigyázni kell. Piszkosul jóképű, jól öltözött, és nem utolsó sorban piszkosul gazdag is. Mindezzel természetesen ő maga is tisztában volt, és fel is használta, ebben egy percig sem kételkedtem.
Előkaptam a poharat, mikor végre kibökte mit is szeretne. Beledobtam pár jégkockát, és az italát töltöttem ki éppen, amikor nekem szegezte a kérdést. Egyik szemöldököm felvonva néztem fel rá. Eltette a kütyüt, teljes figyelemmel fordult felém. Nem megmondtam? Csak óvatosan…
- Csak azokkal, akik megpróbálnak hazavinni. – küldtem felé egy bájosnak szánt mosolyt, miközben elé tettem az italát. A whiskyt visszapakoltam a helyére.
Liz ekkor toppant be újra a képbe, és parkolt le elém a tálcájával. Nem foglalkoztam volna többet Mr. Elfoglalttal, ha fél füllel nem hallom meg Lizt, ahogy a pasashoz fordul. A gyomrom kissé kellemetlenül szorult össze. Mr. Wymer? A fene gondolta volna, hogy a hely tulajdonosa. Frankből kiindulva, mindig valami vénembert képzeltem el helyette, aki másokat ugráltat a legtöbb ügy elintézéséhez, mint például Rufust… Bár így is ez volt a helyzet. Rufus intézett mindent, amíg ő távol volt.
Az italokat kitöltve, és a tálcára pakolva indultam el a hatos asztalhoz. Magabiztosan tartva a tálcát járkáltam ide-oda, közben folyamatosan jöttek az újabb rendelések. Szerencsére nem ez volt az első bár, ahol dolgoztam, volt már ebben gyakorlatom. Mindeközben gondolatban folyamatosan visszatértem az előző témához. Még ha megorrolt rám azért, mert az egyik kuncsaftját küldtem el, sem érdekelt. Amikor idejöttem, nem arról volt szó, hogy tennem kell a szépet a hozzá hasonlóknak. Pontosan azért hagytam ott Frank kaszinóját, mert már elegem volt az állandó jellegű tapizásból és ajánlatokból. Ha ehhez lett volna kedvem, akkor maradtam volna ott.
Talán az lesz a legjobb, ha nem is foglalkozom vele tovább. Ha ezen idegesítem magam, akkor azt fogom elérni, hogy hibát hibára halmozok, aztán nagyon könnyedén ajtón kívül találhatom magam.
Itt is ugyanaz volt a forgatókönyv, mint bármelyik másik szórakozóhelynél. Minél későbbre járt az idő, annál többen voltak, aminek persze én meg örülni tudtam. Nem csak vánszorogtak a percek, mint kora délután. Pontosabban időm se volt az órára pillantani, nem hogy számolni a másodperceket.
Mire visszaértem a pulthoz, Liz pont akkor sietett el mellettem. Fejével intett, hogy vegyem át. A tálcát letettem, és sorban haladva adtam ki azt, amit kértek, amilyen gyorsan csak tudtam. Valahogy sejtettem, hogy most vagyok csak igazán próbaidőn, szemem sarkából láttam, hogy figyelemmel követi minden mozdulatomat. Aztán csendesült kissé a forgalom, ahogy a legtöbben megkapták a rendelésüket, én pedig nem tudtam tovább úgy tenni, mintha nagyon elfoglalt volnék, úgyhogy visszasétáltam.
Ismét felpillantottam rá, mikor megszólalt. A megjegyzésére csak féloldalasan elmosolyogtam magam, már csak dacból is kicsit. – Jól sejti, Mr. Wymer.
Szerencsére visszaért Liz, s láttam, hogy Rufus is követi őt. Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy ezek szerint már nem kell sokáig a főnökség figyelmének középpontjában lennem, hanem nyugodtan dolgozhatok tovább, ahogy eddig is. Rufus akármennyire is ijesztőnek tűnt első pillantásra, nem viselkedett úgy, ahogy azt vártam. Nem tapadt rá senkire, hogy a legapróbb mozdulatodat is figyelje, várva mikor rontja el az ember, hogy aztán semmi perc alatt kirúghasson. Megkedveltem az alatt az idő alatt, amit itt töltöttem.
A főnök megjegyezte, hogy üljenek át egy csendesebb helyre, én pedig már nyúltam a tálcáért, hogy fussak egy újabb kört a vendégek között, amikor a hangja megint csak megállított. Értetlenül néztem utánuk, majd Lizre, aki csak megvonta a vállát.
Remek.
Ezek szerint pontosan azt értem el, amit szerettem volna elkerülni. Kíváncsi voltam ez a próbaidő meddig fog még tartani.
Két whisky jéggel, ahogy kérte.
Mire odaértem az asztalukhoz, már helyet is foglaltak. Letettem eléjük a poharakat.
- Hozhatok még valamit? – kérdeztem hátrébb lépve egyet.

Már csak a végét hallottam annak, amit Rufusnak mondott, de rögtön lejött a számomra, hogy rólam lehetett szó.
Azon kezdtem el gondolkodni, miszerint elég nagy a valószínűsége annak, hogy holnap már nem is kell majd jönnöm ide. Rufus a műszak után itt marad, aztán megjátszott kedves szavakkal elmondja, hogy a próbaidőm lejárt, de alkalmazni véglegesen már nem fognak. Elég nagy esélyét láttam ennek, ugyanis kizárt dolognak tartottam azt, hogy jó fényt vetett volna rám, hogy már az első megszólalásommal kötekedtem a „nagy főnökkel”.
Miközben vártam a válaszát, valahol reménykedtem abban, hogy nem ennyire szőrös szívű. Nem volt sok kedvem újra belemerülni a keresésbe, már ami az álláshelyeket illeti. Az embernek nagy mázlijának kell lennie, hogy bekerüljön valahová. Elmondhatjuk, hogy az ehhez hasonló bárok és szórakozóhelyek, eléggé elzártak lettek az utóbbi időben. Már ami a munkalehetőségeket illette. Ha rendelkeztél kapcsolatokkal, akkor természetesen egyenes út visz ahhoz, hogy felvegyenek, ha nem… akkor, mint mondtam, függött a vezetőség kedvétől, és hogy mennyire is szenvednek épp munkaerőhiányban. Ami nem sűrűn szokott előfordulni, figyelembe véve azt, hogy mindenki foggal-körömmel harcolt az állásáért.
Egy bólintással vettem tudomásul, hogy nem kér semmi mást egyelőre, és már mentem volna vissza a pulthoz, mikor megkért arra, hogy üljek le az asztalhoz. Rufus már állt is fel, összeszedegetve közben a papírjait, csak párat hagyott elől. Hm, lehet nem is Rufusra vár az a bizonyos feladat, hogy kirakjon…
De persze csak akkor tudom meg, hogy jól sejtem-e, vagy sem, ha leülök és meghallgatom mit is akar pontosan. Rufus már el is sietett, így én sem tébláboltam ott tovább, hanem helyet foglaltam az egyik széken, a tálcát az asztalra tettem, majd rápillantottam. Pár pillanatig csak nézegette a papírokat. Pár kérdés? Hm… ha annyira ki akarna rúgni, akkor nem kérdezgetne, igaz?
- Lassan két hete. – válaszoltam, mikor rákérdezett arra, hogy mióta is dolgozom itt. – Pontosabban tizenegy napja. – fűztem még hozzá. Lepillantottam a papírra, amit gyorsan ő maga is átfutott. Fejjel lefelé nagy nehezen rábukkantam a saját nevemre is. Még egyszer csak hm.
Meglepődötten vontam fel egyik szemöldököm, mikor felhozta Franket. – Nem tudtam, hogy ismeri.
Nyilván csak a konkurenciáról volt szó. Bár valamiért gyanítottam, hogy más is állhat a háttérben a megjegyzéséből és a hangsúlyából ítélve. De persze nem az én dolgom volt. Frank a nagy üzleti dolgaiba sohasem engedett bepillantást, mindig rejtve tartotta előlem, annak ellenére is, hogy közben az alkalmazottja voltam. De talán jobb is volt így. Csak azért mert késő éjszakai bárokban, és ehhez hasonló helyeken dolgoztam, nem szerettem volna ráadásként valami hülyeségbe belekeveredni. Így is volt épp elég bajom, nem akartam önszántamból még többet a nyakamba venni.
- Kissé meguntam a kirakati baba szerepet. – húztam el kicsit a számat. – És amúgy sem az volt a célom, hogy ott öregedjek meg. Az időbeosztás pedig nem volt túl rugalmas, pedig erre most elég nagy szükségem van. De ez a kisebbik ok volt. – vontam meg kissé a vállam, és reméltem, hogy ez elegendő válasz volt a kérdésére.
Kezdtem lassacskán megnyugodni, hátam nekidöntöttem a szék támlájának. Nem is volt olyan vérszomjas, mint amilyennek elsőre tűnt. Mármint, én arra készültem, hogy majd lekap a tíz körmömről az előbbi incidens miatt. Ugyanakkor nem adtam fel az óvatosságom, még bármikor előrukkolhatott ezzel. Csak győzzem kivárni.
- Jól. Tetszik a hely nagyon. És a többiekkel is jól meg vagyok. Elég könnyen megtalálom a közös hangot az emberekkel, ezzel nincs problémám…
És nem is kellett sokat várnom. Nem leszúrásként mondta, de azért megjegyezte az esetet. Halványan elmosolyogtam magam, miközben az arcát fürkésztem. Az jutott eszembe, hogy hogy lehet ilyen fiatalon ennek a helynek a főnöke?
- Úgy látom, ez már szálka marad a szemében.