The consequences of delay ~ Sea & Nate

Sejtelmes fények töltik be a teret. A gyertyalángok, különböző alakzatokat vetnek a falra, szemkápráztatóan. Vanília és mandula illata keveredik. Egyetlen laza mozdulattal csúsztatom le selyem köntösömet a bársony puhaságú bőrömről. A padlóra siklik, és megállapodik rajta. A kádba lépek. Elnyel a víz. A víz, mindenki legelső szeretője, végigborzolja érzékeimet, mint mindig, ha befogad, ha belehatolok. Lágyan körülölel, felkutatja zugaimat, minden pórusommal őt érzékelem. Együttlétünk most is érzéki. Szétárad ereimben a megkönnyebbülés. Lerobbantja izmaimról, agyamról a feszültség abroncsát. Ajkaimat egy sóhaj hagyja el, aminek hatására az egyik gyertya lángja kialszik. Elmerülök a forróságban, érzékeim kéjes örömmel fogadják ezt a döntésemet. Szőke hajam hullámokat vet a víz alatt, én pedig kinyitom a szemeimet. Ilyenkor mindig megváltozik a világ. Egy teljesen más szemszögből tekinthetek fel a plafonra, amit csak a gyertyák gyenge fénye világít meg. Úgy érzem magam, mintha egy forró, kellemes szerető ölelő karjaiban feküdnék, mely minden egyes porcikámat felfedezi, újra és újra. Ellazulok, lehunyom szemeimet. Csak hosszú percek elteltével bukkanok fel a víz alól, és szívom a tüdőmbe az éltető levegőt, ami most tele van illatokkal, érzékiséggel. Szempilláimon vízcseppek reszketnek, szivárványosak, akár hajnali napfényben a pókhálón ragyogó harmatcseppek. A víz minden egyes mozdulatomat hűen követi, második bőrként tapad rám, soha el nem hagyván, amíg az ő birodalmában tartózkodom.

Az idő lassan, megnyugtatóan hömpölyög a számomra, nem érzékelem azt, hogy mennyi ideje is tartózkodom az illatos vízben. Végtelenül ellazultan, csukott szemekkel fekszem a forróságban. A gondolataimat szabad útjukra engedem. Csak akkor nyitom ki újra íriszeimet, amikor a körülöttem lévő melegség, hűlni kezd. Felkelek, és magamhoz húzok egy puha törülközőt. Alaposan szárazra törlöm a bőrömet, már-már simogatóan, utána beburkolózom újra magamra, veszem a fekete köntöst. Megkötöm a derekamon, és kilépek a szobámba. Kitekintve az ablakon, már látom, hogy lezuhant az alkonyat. Az eső csöpörögni kezdett, az éjszaka, pedig megérkezett. Ekkor pillantok először, a szobában álló órára. Már most késésben vagyok, mégsem gyorsítok a mozdulataimon. Megszárítom a hajamat, testápolóval bekenem a testemet, és csak utána lépek a szekrény elé, és választok ki egy
fekete ruhát ami szinte úgy idomul a testemhez, mint nem olyan rég, a víz. A szemeimet kihúzom, hogy még jobban látni lehessen a kékségüket, ajkaimat szájfénnyel teszem még érzékibbé. Felveszem a táskámat, és lassú komótos léptekkel indulok el az úti célom felé.

Simogató, fekete éjszaka hömpölyög idekint, csak az eső lágy szemerkélése rontja el a hatást. Esernyőmet magam fölé tartva megóvom magam a csapadéktól, magas sarkú cipőm koppanásait elnyeli a zaj, ami fogad, ahogy kiléptem az ajtón. Az emberek tömegei vannak még most is az utcákon, az eső ellenére. Vidám, mosolygó, vagy éppenséggel szomorú, komor arcokkal találkozom, miközben sétálok. Sokszor belegondolok, milyen lehet ezeknek az illetőknek az élete. Például a velem szemben jövő fiatal lánynak mosoly van az arcán, de szemeiben szomorúság csillog. Telefonon beszél valakivel, hangjában félelem bujkál. Talán épp most határozza el magában azt, hogy nem akar többé látni valakit. Vagy egészen más lehet a dolog hátterében. Nem tudhatom. Az égből hulló cseppek hatására, ragyog az aszfalt. Elkap a vágy, hogy elhagyjam ezt a várost is, pusztán csak azért, mert nagyváros, mert naponta újratermeli mocskát, őrületét, monotóniáját, mert füstbe bugyolálja, és gyakran megfojtja magát embereivel, és fáival együtt. De nem tehetem. Nem térhetek vissza Champagne smaragdzölden izzó dombjai közé, a számomra oly fontos kastélyba, ami gyerekkorom meséit, és álmait őrzi híven. Nem tehetem, mert egy őrült már ott is rám talál, már ott sem lehetek biztonságban, és nem szeretném, ha az álmaimat millió darabra törné össze. Mert csak ott érezhetem magam gyerekként.

Visszatérek elveszett gyerekkorom bűvöletébe. Az utazásokra emlékezem, amiben részt vettem. A különböző kalandokra, amik megédesítik az emlékeimet. Édesapám ragyogó mosolyára, amikor rám néz, és a büszkeségre, ami mindig feltűnik a szemeiben, amikor csak találkozik velem. A nagyszüleim kedvességére, a mézédes pezsgőre és borra, amit végtelen szeretettel készítenek el. A szőlő ízére. A tengerre, ami szinte végig követte az egész életemet. Az ölelésekre, és a bizonytalan első csókra Svédországban, Sventől. A félelemre, amit akkor éreztem, mikor az ajkai az enyémhez értek. A bizonytalanságra, és az izgalomra, a rengeteg újfajta érzésre. Ezekre mind szép visszaemlékezni, mert a lényembe ivódtak. Ha szomorú vagyok, bármikor elővehetek egy emlékképet, aminek a hatására ajkaim mosolyra húzódnak. És talán egyszer… talán egyszer, így még önmagamat is képes leszek felfedezni, haloványan bár, de biztosan. Ha rátalálok arra, aki valójában vagyok, akkor már teljes életet tudok élni. Semmi másra nem vágyom. Elhal a cipőkopogásom. Állok, leeresztve az esernyőt, engedem, hogy az esőcseppek az arcomat érjék. Felélénkít. Megbabonáz. Rabul ejt. Már nem látom gondként azt, hogy a városra zúdítja tisztaságát. Pár pillanat elteltével az előttem álló házra tekintek, és újabb, most már egészen más mosoly tűnik fel az ajkaimon. Megérkeztem.

A kaputelefonhoz lépek, tekintetemmel megkeresem azt a nevet, amire nekem szükségem van. Szinte borzongat a hang, ami megszólal, utána, pedig közvetlenül nyílik is az ajtó. Belépek, és a legfelső emeletre megyek. Cseppet sem sietek. Amint a folyosón pár lépést teszek a megfelelő emeleten, kinyílik az ajtó, és máris felismerően csillannak meg a szemeim. Többször is láttam már, de soha nem sikerült még beszélgetésbe elegyednem vele. Most itt a rendkívül kínálkozó alkalom. Amikor a szemeimbe néz, kihívóan viszonzom a pillantását.
- Tudom, elnézését kérem. Nincs elfogadható mentségem, azt hiszem, elszenderedtem a kádban. – Húzódnak egy újabb mosolyra az ajkaim, és belépek a lakásba. Kifejezetten tetszik a berendezés, habár a véleményem nem látszik az arcomon.
- Köszönöm. Egy pohár bort elfogadnék. – A borral, és a pezsgővel bármikor le lehet venni a lábamról. Ezek az én gyenge pontjaim, mert annyira szeretem, az otthoni megszokott ízt, hogy teljesen belebódulok.
- Időm, mint a tenger. Nem sietek sehova. Csakis öntől függ, Mr. Rutherford, hogy mennyi időt szán rám. – Kihívó a hangom. Az ő hangja, továbbra is lenyűgöz. Élőben még jobb, mint amit lent hallottam. Olyan, mint egy mélytengeri áramlat. Borzongtató, sötét, magával ragadó. Odakint vastagodik az est.

Sokszor láttam. Megfigyeltem, hogy rengeteg nő nemű kering körülötte, úgy, mint a nap körül a bolygók. Elszakadhatatlanul, mégis kellő távolságban. Talán én is egyike voltam ezeknek, még akkor is, ha akaratlanul történt mindez. Ösztönösen kerestem a tekintetét, amikor ilyen eseményeken megjelentem, és félszemmel mindig őt kerestem az emberek között. Fogalmam sincs, mi fogott meg benne annyira, hogy képes volt felkelteni az érdeklődésemet. Annyi férfi próbálkozott már nálam, rózsákkal, rajongással, romantikával, de nekem egyik sem kellett. Éreztem, hogy csak a hírnév, a csillogás, és a hatalmas gazdagság vonzza őket. Bizalmatlan vagyok, az emberekkel szemben, mert soha nem tudhatom, hogy engem, vagy a pénzemet szeretik. Ráadásképp… még mindig nem lehetek biztos, hogy nem-e egyik másik karakterbe szerelmesek, amit én eljátszom. Annyi kétes gondolat szokott tolongani a fejemben, minden egyes nyilvános szerepléskor, bálon, jótékonykodáson, vacsorákon, premiereken… hogy alig tudok arra figyelni, amiért valójában ott vagyok, ahol. Amikor Vele futok össze, az mindig más. Mikor összekapcsolódik a tekintetünk, már nem ott vagyok ahol. Felforr a levegő, elfeledkezem azokról, akikkel addig beszélgettem. A testem reagál, mosolyom őszintévé, meleggé válik, felolvad az addigi jeges, hazug mosoly… amiről csak én érzem, hogy az. Szemeim csillogása mindent elárul, ahogy az akaratlanul tett reakcióim is. Az, hogy kezemmel, a hajamat simítom végig, vagy dobom hátra, hogy ajkaim szinte sokkal teltebbnek, pirosabbnak látszanak, mint azelőtt. Lehetséges lenne, hogy már pusztán a kisugárzása is felizgatna? Gondolataimból, csak az ragad ki, hogy megérzem a kezemen, a bőre melegségét, nem sokkal később pedig az ajkait is, ha csak egy pillanatra. Habár, a kézcsók csak átröppent a kezemen, úgy, mint egy lepkeszárny véletlen érintése, mégis szinte felforr a bőröm, ennek következtében. Arcomon, csak egy pillanatnyi érzelem látható, talán a vágyakozás egy aprócska árnya… de alig észrevehető.

Nem sokat kell várnom az italra, mert számomra elképesztő gyorsasággal, már újra meg is jelenik a színen. Bár lehet, hogy gondolatban még mindig azt a kézcsókot éltem át újra és újra. Már épp nyúlnék a csábítóan vörös italért, amikor elhúzza előlem a poharat, és közelebb hajol. Szavai, habár látom, hogy teljesen komolyan gondolja, nem ijesztenek meg. Sőt! Mélyen viszonzom a pillantását, mélykék szemeimben fények villódznak, amik képesek bárkit elnyelni. Ajkaimon egy kis mosoly tűnik fel, ami már-már kihívó, mégis, egy hajszál még elválasztja ettől. Nem hátrálok meg, én is közelebb hajolok hozzá. Ajkainkat mindössze pár centiméter választja el, érezheti a lélegzetvételeimet.
- Ó, igazán? – Kérdezem halkan. Átveszem a poharat, és egy aprót kortyolok belőle. A fűszeres, édesnek tűnő csodaital, selyemként siklik le a torkomon, akár egy eleven kígyó. Még inkább felborzolja az érzékeimet, csak még forróbbnak érzem a levegőt. Ajkaimról, lenyalok pár cseppet, de továbbra is vöröslenek.
- Rendkívül ízletes. – Adok választ a kérdésre. Mint mindig, most is visszarepít az íz a gyerekkoromba. Emlékezetes eset jut eszembe a hatására, mikor először kóstoltam az igazi, üdítő bort. Tizennégy éves voltam. Most is érzem, a dohos, hideg levegőt, látom magam előtt a fahordókat, érzem azt a csodálatos ízt. Az emlékek hatására kipirul az arcomon a bőr, sokkal élénkebb, talán még egy aprócska pillanatig gyermeki is. De ez hamar a múlt ködébe vész, újra.

Pillantásommal újra Nathanielt kezdem el fürkészni. Lélektükreimmel szinte már simogatom, még akkor is, ha távolabb állok tőle, mint ahogy szeretném. Tovább kortyolgatom lassan, kiélvezve a vörösbort. Ez valahogy mindig is az érzékiség egyik alapkellékének számított nálam, ahogy a pezsgő is. Érdekes… hogy egyáltalán nem számítottam semmi nagy dologra ezzel kapcsolatban. Most pedig itt vagyok, és minden érzékem tökéletesen elemében van, és úgy nézek a férfira, mint a következő prédámra. Bár igyekszem a gondolataimat a lehető legmélyebbre elrejteni előle. Hamarosan az utolsó kortyokat is eltűntetem a pohárból és észre, sem veszem, hogy jó pár perc eltelt a szemlélődésem óta.
- Hmm. Ezzel jó tisztában lenni. – Megint csak kihívó a hangom egy csöppet, felgyulladó fantáziám nem hagy nyugodni. Egyre jobban erősödik bennem az az érzés, hogy kell nekem.
- Nem bánom, ha itt kell maradnom. Csak délután lesz egy kis dolgom, amit el kell intéznem. – Pontosabban akkor lesz egy forgatás, de soha sem szoktam ezt nyíltan kimondani, csak azoknak a közeli ismerőseimnek, akik megszokták már, hogy nem átlagos az életem. Én nem szoktam azt mondani, hogy most, találkozom a barátnőimmel, mert erre nincs időm. Nincsenek is igazi barátaim, csak látszatból vannak mellettem az emberek, hogy a hírnevemben tündökölhessenek mindenki előtt. Hogy kövessék őket is a rajongóim, a fotósok, újságírók… reménykedve abban, hogy ők is a címlapra kerülhetnek velem együtt. Épp ezért… inkább otthon töltöm az időm nagy részét, vagy a tengerparton, és csak a forgatásokon viselem el magam körül az embereket. De ez a helyzet, most kicsit más… kifejezetten jól érzem magam a férfi közelében.

Engedelmeskedem, és leülök a kanapéra. Lábaimat keresztezem, aminek a hatására, kicsit felcsúszik a szoknyám, még többet felfedve hosszú végtagjaimból, de észre sem veszem.
- Ismeri azokat a képeket, amik a kastélyokban szoktak lenni, ábrázolva a régi-régi rokonokat? – Teszem fel halkan a kérdést.
- Hasonlóra gondoltam. A nagyszüleim azt szeretnék, hogy örökre úgy emlékezhessenek rám, mint amilyen most vagyok. Életem fénykorában… a karrierem csúcsán. – Elgondolkozva simítok ki egy tincset a szemeimből.
- Valószínűleg úgy fognak velem dicsekedni, mint Pierre bácsival, aki híres vadász volt a családban. Elő kell vennem a jó, és bűbájos kislány szerepemet. – Mosolyodom el újra. Amikor arra kér, hogy töröljem le a sminkemet, habozás nélkül bólintok, és egy halk köszönöm kíséretében megszabadulok a festékektől. Ajkaim továbbra is piroslanak, szemeim élénken csillognak, mosolyom, pedig nem tűnik el az arcomról.
- Ön a művész, én csak alkalmazkodom. – Jegyzem meg. A keze érintése az arcomon, olyan, mintha csak egy lágy fuvallat simogatott volna végig, egy hideg, nagyon hideg téli éjszakán. Ez az simítás mégis forrónak tetszik. Varázslatos, megigéző… és megint csak kipirul az arcom, ami csak még természetesebbé, élővé teszi a bőrömet.
- Nem vacsoráztam, mert teljesen elnéztem az időt, mint tudja. – Pillantásom az övére tapad, követem minden rezzenését.
- Vigyázzon mit mond, végül még a szaván fogom. – Csintalanabb lesz a mosolyom, és kicsit még az ajkaimba is harapok, aminek hatására, csak még vörösebbnek tűnnek.

Fogalmam sincs, hogy miért, bolydulnak fel ennyire az érzékeim, ha csak a közelembe jön, vagy a szemembe néz. Ha visszagondolok, ilyen a múltamban még sohasem volt. Tény, hogy nem sok szexuális kapcsolattal büszkélkedhetem, az első sem volt kifejezetten jó emlék, mert ügyetlen, esetlen, és végtelenül zavart voltam… de azért nem áll távol tőlem a buja vágy, és érzékiség. De ennyire még soha nem pezsdült fel a vérem, nem kezdett ennyire hangosan dobogni a szívem, és nem álmodoztam arról, hogy magamhoz rántom, és egyszerűen csak megízlelem az ajkait. Józan eszem kezd leszáguldani egy csúszdán, megállíthatatlanul. Mi történik velem? Mi fog történni az est hátralévő részében, ha már most így reagálok a közelségére? Borzasztó nehezen fogom vissza magam, viszont nem akarom megszakítani a közös kis játékunkat. Mert tény, hogy most olyan férfit találtam, akit nem olyan egyszerű az ujjaim köré csavarni, mint az eddigieket. A bőröm szinte ég, a vágyakozástól, és csak az tudja némiképp elterelni a gondolataimat Róla, amikor arról kezdek magyarázni, hogy milyen képet képzelek el. Amint ezzel végeztem, képzeletem újra felgyullad, mint egy hatalmas máglya. Úgy lángol fel bennem a szenvedély újra, mint ahogy a forró déli szél felkerekedik. Mindent és azonnal szeretnék megkapni Belőle, érezni akarom testének súlyát, számban a nyelvét, minden egyes kis testrészemen kezének simogatását. Ahogy elképzelem, végtelenül élénk fantáziámmal, hogy közben én mit tennék vele, újra az ajkaimba harapok egy egész kis pillanatra, de csak azért, hogy a kiszökkenő sóhajtást visszatartsam. Igen csak nehezen tudok figyelni a férfi szavaira, még akkor is, ha nagyon igyekszem figyelemmel kísérni a mondandóját.

Játékosan elmosolyodom, a kérdése hallatán.
- Elég nehéz lesz a valódi kisugárzásomról beszélni, hiszen nincsen sajátom. – Szomorúvá, már-már gyermekivé válik a mosolyom.
- Csak felveszek egy szerepet… amiket ismerek. Ha kell jó kislányként, viselkedem, ha pedig mást várnak tőlem az emberek, akkor úgy. Ritkán tudok, a saját érzéseim szerint dönteni… mert összekeverem azokkal a szerepekkel, amiket eddig eljátszottam. – Csak úgy kibuktak belőlem a szavak, talán azért, mert így könnyebb elterelnem a figyelmemet róla? Vagy csak arra vágyom, hogy jobban megismerje az életemet? Nem tudhatom.
- Ön mit gondol Mr. Rutherford…? Ön szerint én milyen vagyok, valójában? – Kérdezem, szinte a suttogásnál is halkabban, de közben mélyen a szemeibe nézek, talán, hogy ki tudjam fürkészni a gondolatait. Vágyom arra, hogy elismerjen, mint nő, vagy mint egy egyéniség, amilyen soha nem voltam. Talán mégis ráakadhatok önmagamra?
- Nem félek. Szeretem a kihívásokat és a veszélyt. – Tér vissza az arcomra a sokat sejtető mosoly. Tekintetemben a vágy, leplezetlen tüze csillog. Most minden egyes porcikámmal borzasztóan kívánom. Ha tudnám, hogy már nem lehet tovább húzni, az izgató játékot, már rég abbahagytam volna, de így nem teszem. Egyelőre próbálom addig folytatni, ameddig csak lehet. Tulajdonképpen… ez az idegek játéka. Hogy melyikünk adja fel előbb, és veszíti el teljesen a fejét.

Élvezem a közelségét. Érzem a lélegzetvételeit, közelebbről szemügyre vehetem a csókra csábító ajkait, és már-már utánuk is kapnék, de visszafogom magam, és nem teszek semmilyen elhamarkodott dolgot. Minden egyes apró érintésébe beleborzongok, a kitörni készülő sóhajokat egyre nehezebben fogom vissza, és legszívesebben magammal rántanám a kanapéra, és a lábaimmal átfonva a derekát magamhoz bilincselném, hogy még véletlenül se távolodjon el tőlem többé. De ezt mind, csak a képzeletemben hajtom végre. Pár pillanattal később, már elmúlik az a bódító hatás, amit a közelsége hozott magával, és hiába nem akartam, szaporább lett a légzésem, az újra fellobbanó vágytól. Igyekszem az utasításainak megfelelően mozdulatlan maradni, de ez csak akkor sikerül, amint normalizáltam a légzésemet. Az eldöntést követően a ruhám még feljebb csúszott, és akarattal figyeltem arra, hogy így még izgatóbb látványt nyújthassanak a hosszú lábaim. Miközben Nathaniel a vázlatot rajzolja, én le nem veszem a lélektükreimet az arcvonásairól, vagy éppen az ajkait kémlelem, képzeletben, pedig már teljesen máshol járok. Most szinte minden egyes apró kis gondolatom kiül az arcomra, egészen kipirultam a vágyakozástól. Megint gyorsabban kezdem szedni a levegőt, mert álmodozásaim során éppen ott tartok, hogy minden apró kis részletét bebarangolom a testének… már az elképzelés is felizgat.

Hosszabb idő után tudom csak rávenni magam, hogy megtörjem a csendet, és ezzel egyúttal az elképzeléseimet is.
- Mindig ilyen komoly a művész úr alkotás közben? – Kérdezem egy újabb csintalan mosoly kíséretében, bár nem akarom túlságosan kizökkenteni a munkájából. Mégis, annyira vágyom arra, hogy abbahagyja, és egyszerűen letámadjon. Ez normális dolog? Nem hiszem. Soha sem voltam ennyire szex mániás, akkor most miért vágyom annyira, az érintéseire és a csókjaira? Az újabb képzelődésem akaratlanul is még jobban felizgat, így képtelen vagyok tovább visszatartani a halk, ámbár kéjes sóhajtást. A tekintetem elhomályosul, sokkal sötétebb kékbe vált, mint ahogy eddig volt. Olyan, mintha a tengert felkorbácsolta volna, egy hatalmas és forró szélroham, háborog, szinte már-már feketévé sötétül. Minden testrészem vágyakozva reagál, és csak egyetlen hajszál választ el attól, hogy felpattanjak, és végre megízlelhessem az ajkait. A vágy csak egyre erősebb… vajon meddig bírom még?
- Szép hosszúak az ujjai. – Mondom ki akaratlanul, kissé rekedtesen. El tudom képzelni, hogy mi mindent művelhet azokkal az ujjakkal, amikor épp nem az alkotással van elfoglalva. Csak most jött el a vég, hiszen nem szoktam így viselkedni. Teljesen kifordultam az összes szerepemből, amit eddig ismertem. Komolyan… ez lennék én, minden szereptől mentesen? Már semmit sem tudok. Minden józan gondolatom valahol a csúszda alján van, és képtelenek visszamászni a helyükre. Lassan már elszakad az az egyetlen cérnaszál…

Meglepő módon szomjazom azt, hogy megismerjem önmagam. Talán minden ember így van ezzel, mindenki keresi azt az utat, ami önmagához, és annak megértéséhez vezet. Mindenkinek ez lenne a célja? Különböző vágyképeket, álmokat tűzünk magunk elé, amik vagy teljesülnek, vagy kíméletlenül a porba hullnak, elvágva minden reményt arra vonatkozóan, hogy megvalósíthassák. Tudom, hogy a saját kezembe kell vennem a sorsomat, és nincs is más lehetőség arra, hogy valóra váltsam, azt, amit szeretnék. De mit kívánok az életemtől? Azt, hogy híres legyek? De hiszen ez már teljesült, még akkor is, ha nem is akartam. Rengeteg rajongóm van, akik minden egyes hírre, ami megjelenik az újságban, izgatottan, pletykára éhes, csillogó szemekkel olvassák végig az újságot sort-sor után. Reménykedve abban, hogy olyan hír lát napvilágot, ami az eltitkolt magánéletembe enged betekintést. Mai napig rettegek, hogy az az őrült, újra megjelenik valahol a láthatáron, és üldözésébe vesz, megtalál, és nem hagyja, hogy új életet, és megnyugvást találjak. Nincsen szabad akaratom, úgy rángatnak egyik forgatásról a másikra, mint egy marionett bábut, még akkor is, ha élvezek más emberek bőrébe bújni, megtanulni egy szerepet, beleélni magam egy adott helyzetbe, ahol teljes, és gyönyörű életem lehet. Most pedig… egy olyan embernek szegeztem egy olyan kérdést, amire még én magam sem tudok válaszolni. Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém. Hogy mit is várok el Nathanieltől… hogy ő jobban tud olvasni bennem, mint én magamban? Elképzelhető… talán rávilágít néhány dologra, és megteszek egy aprócska lépést, önmagam megismerése felé…

Megbabonázva hallgatom a férfi szavait. Valóban ilyen lennék? Talán. Hiszen minden lehetséges.
- Érdekes meglátás Mr. Rutherford. Talán még igaza is van. – Mondom halkan, továbbra is fogva tartva a pillantását az enyémmel. Nem csodálkoznék, ha így lenne. Egészen kisgyermekként kerültem be a csillogás, és a hírnév világába. Ez hatalmas változás volt a számomra, ahogy később az is, hogy a szüleim elváltak. Az, hogy édesapám távol került tőlem, akiért viszont rajongtam, borzalmas volt, de nem mutattam ki az érzelmeimet. Féltem, hogy sebezhetőnek, védtelennek fogok tűnni, hogy anyu csak legyint majd egyet rá, és azt mondja: „Majd elmúlik.” Vágytam apám mérhetetlen nagy szeretetére, és ezt csak akkor kaphattam meg, ha vele voltam. Most megint csak el kellett szakadnom tőle… és a nagyszüleimtől. Egyedül vagyok, nem számíthatok senkire. Tényleg magányos vagyok. Nem merek senkit közel engedni magamhoz, mert félek… csak az egyik eljátszott szerepem vonzza őket.
- Köszönöm, hogy elmondta a véleményét. – Mosolyodom el halványan, de látszik, hogy a gondolataim tengerében teljesen elvesztem. Mindenesetre hasznos volt, a mondanivalója, nem is kicsit. Segített egy részt, megérteni magamból. Amiért hálás vagyok.

Vajon régebbi őseink is ilyen elemi erővel vágytak a másikra, mint most én a férfira? Vagy esetleg még jobban? Nem elképzelhetetlen. Akkoriban, az emberek, csak ebben bízhattak, hiszen a kényszerházasságok nem engedték meg a szerelmet. Szeretőikkel viszont, fellobbanhatott ez az érzelem, még őrületesebbé téve az együttlétüket. Engem nem fűt a szerelem, csak a mérhetetlen vágy, és vonzalom, ami Nathan felé űz, megállíthatatlanul, mint egy sodró folyó, ami még a gátat is áttöri egy idő után. Hihetetlenül szeretném, ha végre érinthetném őt, hogy láthassam az arcán a vágyakozást. Szeretném az őrületbe kergetni, hogy a végén, már azt se tudja, hogy ki ő, és én ki vagyok, csak egyszerűen hagyja, hogy eluralkodjanak rajta az ösztönei, és a vágyai. Hogy se az időre, se a napra, se a munkára, vagy gondokra ne figyeljünk, csak élvezzük egymás testét. Nemsokára ez az idő is eljön, érzem. A kellemes feszültségtől terhes a levegő, és szinte fulladozom a rám törő vágyaktól. Akarom őt. Leírhatatlanul. Lehet, hogy mégis én leszek az, aki előbb megtörik, és enged a vágyainak?

Jó figyelni az arcát, miközben dolgozik. Én is ennyire megszállottan játszhatom el a szerepemet, hiszen annyira beleélem magam, hogy már az a személy vagyok… és nem más. Ha kell gonosz hárpiaként, viselkedem, máskor viszont én vagyok a legelbűvölőbb lány, akit valaha is láttak. Van, amikor előtör belőlem a szenvedélyesség, máskor olyan hűvös, merev vagyok, mint egy darab jég. Olyan is van, amikor elvakít a szerelem érzése, és képtelen vagyok másra gondolni, mint az adott személyre… de gyűlölni, is ugyanilyen intenzitással tudok. Ez az életem. Egy hatalmas körforgás, amiben a szerepeim a döntő tényezők. Mégis megzavarom Őt a munkában, próbálom magamhoz csalogatni, kizökkenteni, hogy végre közelebb tudhassam magamhoz, és érezhessem, hogy nem egy őrült álomba csöppentem bele. De türelemre kell intenem magam… megint. Borzalmasan nehéz.
- Tökéletesen igaza van. Én is ilyen vagyok a munkámban. – A szavak szinte suttogva hagyják el az ajkaimat, nem akarom még egyszer megzavarni, még akkor sem, ha annyira vágyom a közelségére. Ez nem az a sorsdöntő pillanat, amikor cselekednem kell… Lesz még erre alkalom az este folyamán.

Tovább figyelem az arcát, habár a koncentrációs készségem igen csak hanyatlófélben van. Hasonló átalakulást vélek felfedezni nála is, amit magamon. Szinte érzem, ahogy a pillantásával újra és újra végigsimogatja a testemet, ami csak még jobban lángra gyújt körülöttem mindent. Nehezen tudom megállni, hogy egy picit se moccanjak meg, hogy friss, éltető levegőhöz jussak, bár kétlem, hogy ez a mérhetetlen vágyakozás alábbhagyna. Sőt, talán épp a mozdulatlanság a megfelelő gyógyszer arra, hogy önmegtartóztató maradjak, és ne tegyek semmiféle meggondolatlan lépést, akármennyire is közel állok hozzá. Lehetséges, hogy úgy érzem ég a bőröm? Talán, ha megmoccanok, szikrát fogok, és elégek, habár az eszemmel tudom, hogy ez nem lehetséges. Vagy ezzel az érzéssel magyarázható a spontán égés? Végül is, bármi lehetséges, nem igaz? Olyan megmagyarázhatatlan dolgok történnek a mai világban, hogy egyáltalán nem is csodálkoznék.

Amikor Nathaniel azt mondja, hogy tartsunk egy kis szünetet, elönt az izgalom érzése. Felülök, és magamhoz veszem a másik pohár bort, reménykedve abban, hogy ez majd segít tompítani az érzékeimet. De ahogy az első hűvös korty lecsúszik a torkomon, érzem, hogy ez csak tetézi a vágyaimat. Csendben figyelem őt, lassan kortyolgatva az italt, próbálva megnyugtatni magam, de nem sikerül. Főleg úgy nem, hogy látom azt a szempárt, ami talán teljesen belelát a gondolataimba. Félek, hogy mit gondolna rólam, ha valóban így lenne… hiszen csupa olyan vágykép van most a fejemben, ami cseppet sem illendő, főleg egy nő számára. Nem szeretném, ha egy könnyen kapható, könnyűvérű libának tartana, de mégsem tudom cáfolni most az ellenkezőjét. Csak egy aprócska, tiltakozó hang tart vissza attól, hogy ne vessem rá magam és tépjem le a ruháit, mint valami megvadult succubus, aki képtelen ellenállni a jóképű férfiak csábításának… Őrület.

Hirtelen közeledni látom. Poharam eltűnik a kezemből, megbabonáz, gúzsba köt, moccanni sem tudok, a váratlan közelségétől. Légzésem felgyorsul, arcom kipirul, szemeim csillogása mindent elárul, a gondolataimról. A cirógatása hatására, csak még nagyobb erővel lobban fel bennem a vágy tüze, sóhaj szakad ki ajkaim közül, a bőröm még ennél is forróbbá válik, mintha egy különös, eltűnhetetlen lázban égnék, amit csak Ő tud felkorbácsolni, de eltűntetni is. Az az utolsó hajszál, már nincs többé. Valahol a padlón van képzeletben, két részre szakadva. Az aprócska kis hang, ami megálljt parancsol, kikotródik az elmémből. Végem van.
- Nem. – Válaszolom a suttogásnál is halkabban, majd a pillanat egy töredéke alatt már kapok is ajkaimmal az ajkai után, hogy megízleljem azokat. Karjaimat a nyaka köré fonom, hogy még közelebb húzzam magamhoz, a csók egyre szenvedélyesebbé, hevesebbé válik. Vajon jó ötlet volt-e ez a részemről?