Sis, I need to talk with you!

Nem tudom mit gondoljak a dolgokról. Ami az utóbbi pár órában tudatosult bennem, az enyhén fogalmazva is sokkolt. Őszintén szólva még mindig nem tudom eldönteni, hogy enyém-e az a gyerek, vagy csak a nyakamba akarja varrni. Ahhoz nekem valami bizonyosság kell. Bekah elég csúnyán vetett véget a kapcsolatnak és nem engedte, hogy bebizonyítsam az igazam. Ilyen dogokkal a hátam mögött mégis hogy vessem bele ismét a bizalmam? Még ha tudom is, hogy szívem szerint megtenném. Az eszem átgondolásra ösztönöz.
Össze vagyok zavarodva, a napokban semmi ilyesmiről nem is akarok hallani, csak békét és nyugalmat akarok. Mi lesz így a jövőben? Fogalmam sincs. Annyi a biztos, hogy nem dobhatok mindent csak úgy el. A karrierem muszáj építgetnem, Sel is tőlem függ. Még ha kisegít is egy boltban, vajmi keveset kap. Az én ösztöndíjamból megy el a lakás rendezése, ő pedig a többi apróságba száll bele, ha mondjuk kellenek holmik. Márpedig nekem elengedhetetlen a gyakori cipőcsere is. És a kajáról nem beszélve. Mit fogok egy babával kezdeni? Jó, Bekah apja jól fizetett, de nem tudom elmondaná-e neki, vagy hogy az öreg mit gondol. Nem fűzök hozzá túl sok reményt. Márpedig ha tényleg az enyém a gyerek, nincs más mentsvárunk. Hiába mondanám, hogy majd én mindent megteszek és mindenki jól lesz.
Egy óra ténfergés a városban a kutyával untig elég volt. Már úgyis húzott vissza, hogy unja a sétáltatást. Szóval kissé kitisztultabb fejjel már a lakás felé vettem az irányt. Orion egyből örömködve rohant körbe a nappaliban, ahogy ajtót nyitottam. Nem tudom, hogy Sel itthon van-e már. Csak a szobámba mentem. És lepakoltam a holmijaimat, a telefont pedig kikapcsoltam. Végül a nappaliba mentem mint akinek semmi baja, a kanapéra dobódtam és bekapcsoltam a tévét. Szokatlan volt az is, hogy nem érdeklődök körbe a lakásban a hugi felől, és az is, hogy semmi sztori nélkül leülök tévézni. Most valahogy túl hallgatag voltam. Pedig csak a gondolataim tereltem. Kikapcsoltam az agyam és momentán nem akartam semmivel sem foglalkozni.

Tagged: Bátyus
Words: 564

¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤

Ma olyan teljesen átlagos napban volt részem. Semmi érdekes nem történt az egyetemen, és hála az égnek olyan korán sem kellett bemennem. Az órákat végiguntam, bár igyekeztem a lehető legjobban figyelni, de valahogy egyszerűen nem akart összejönni a dolog. Így hát csak bámultam ki az ablakon, és gondolkoztam. Szép idő volt, és megfordult a fejemben, hogy esetleg amint végzek itt az egyetemen, lemegyek sétálni egyet a partra, vagy úszni. Nem lenne rossz, mert nem olyan rég felfedeztem egy teljesen rejtett partszakaszt, ahol szinte a madár se jár, nem hogy ember. Jótékonyan eltakarja néhány szikla azt a részt, és szinte paradicsomi hangulat uralkodik a kis öbölben. Akkor nem kéne félnem attól, hogy megbámulják a sebhelyemet, ha netalántán bikiniben merészelek lenni. Folyton úgy érzem, mintha… az emberek tudnák, hogy mi történt velem. Az eszem tudja, hogy ez nem lehetséges, mégis, olyan rossz érzés. Mintha mindenki engem bámulna, vagy súgna össze a hátam mögött. Még ha így is történik – mert nem kizárt, amennyi pletyka kering rólam a sok kapcsolatom miatt – akkor sem tudhatják, hogy pontosan mi is történt velem. De én rögtön Arra gondolok. Kitörölhetetlen az emlékezetemből.

Csak akkor eszmélek fel a gondolataimból, amikor hirtelen székcsikorgásokat, beszélgetés hangjait, és ajtónyitást hallok. Annyira elkalandoztam, hogy a fele órára nem figyeltem. Gyorsan elpakolom a könyveimet a táskámba, és kimegyek a többiekkel együtt a folyosóra. Megint csak egy vágyakozó pillantást vetek a tengerre, de úgy döntök, hogy ma nem engedek a csábításnak. Ha már arra nem voltam hajlandó, hogy figyeljek az órán, akkor legalább otthon tanuljak. Csak este kell bemennem a munkahelyemre, ami nem is rossz, tekintve, hogy így lesz időm tanulni délután. Mikor hazaérek, csak az üres lakás fogad, David sehol. Biztosan edzésen van, bár akkor nem értem, hogy miért nincs itt Orion. Lehet, magával vitte. Magamban vállat vonok és ledobom a táskámat a szobámban. Gyorsan szerzek magamnak finom hideg ásványvizet és azt iszogatva, kezdek neki a tanulásnak. Még az is megfordul a fejemben, hogy esetleg ezután összeütök valami könnyű vacsit, mire a bátyám hazajön, de leteszek erről a tervemről.

Főleg azután történik ez, amikor kiderül, hogy nem is olyan kevés a tananyag. Bemegyek a szobámba, és ott folytatom, elterülve az ágyon. Az egész lakásban csend honol, csak az éjjeliszekrényemen lévő óra kattogása hallatszik, ami jelenleg az őrületbe kerget. Legszívesebben kivenném az elemet a fenébe, de akkor biztos, hogy később elfelejtem visszatenni, akkor pedig tuti elkések valahonnan. Márpedig, én utálok késni, és soha nem is szoktam. Nem most fogom elkezdeni ezt a rossz szokást. Próbálom beleverni a fejembe azt, amit meg kéne tanulnom, és fogalmam sincs, hogy mennyi idő telt el időközben. De hallom, hogy nyílik az ajtó. Ez biztos David lesz. Már várom, hogy benézzen hozzám, hogy itthon vagyok-e, de a legnagyobb döbbenetemre, ez nem történik meg. Vajon mi történhetett? Valami biztos történt, mert ez soha sem szokta elmulasztani. Egy kicsit még hallgatózom, így azt is hallom, amikor bekapcsolja a tévét. Leteszem a könyvet és felkelek.

Pár pillanatig várok, utána kilépek a szobámból, mire máris Orion lelkesedése fogad. Elmosolyodom, és megsimogatom és csak utána megyek oda a testvéremhez.
- Szia. – Köszönök neki, kicsit halványabb mosollyal. Szinte látom rajta, hogy valami történt. Annyira ismerem már, hogy ezt rögtön sikerül kiszúrnom. Most már teljesen elkomolyodik az arcom és leülök mellé.
- Mi történt? – Kérdezem halkan. Nem akarom erőltetni a válaszadásban, ezért türelmesen várok, és azt is elfogadom, ha esetleg most nem akar beszélgetni. Hiszen… bármikor megtalálhat, ha szüksége van rá.

Orion mellém telepszik a kanapéra. Érzi, hogy valami nincs rendben, az orra hegyével kezdi a karom böködni, közben pedig halkan nyüsszög. Halványan elmosolyodok és felemelem a kezem, hogy a fejét az ölembe rakhassa, ahogy ilyenkor szokta. Megsimogatom a buksiját, és a fülvakargatást sem hagyom ki. Hálás kis eb, vele még sosem volt gondom.
- Mi az blöki, kifárasztott a séta? - a tévé igazából nem nagyon tud érdekelni most, pedig vártam, hogy megnézhessek egy meccset. Orion közelsége nyugtatólag hatott zilált idegzetemnek. Jó, ha van a háznál egy ilyen kutya. Simogatom most már nem csak a fejét, de végigsimítok a hátán is. Dús bundája nem igazán akadályoz, sok gondot fordítok annak ápolására, hogy még véletlenül se érezze magát túl melegen. Tudom, hogy nem egy ilyen helyre való ez a blöki, de akkor kicsiként megtetszett és nem is akartam megválni tőle. Utólag belátva nagyon jó választásnak bizonyult.
Szabad kezemmel közben unottan kapcsolgatni kezdem a távirányítót. Egy csatorna sem kötne le az istennek sem. És nem értem miért. A mai nap nekem sok volt kicsit, és még mindig úgy gondolom, hogy ehhez a dologhoz nekem idő kell. Nem lehet csak úgy félvállról venni. Vagy egyből fejest ugrani. Az nem vezet semmi jóhoz, csak kapkodáshoz, ami újabb vitákat szül.
Hallom, ahogy nyílik az ajtó, Orion pedig egyből eltűnik mellőlem. Valószínűleg Selt üdvözli. Tényleg, annyira elhavazódtam a gondolataimmal, hogy be sem köszöntem hozzá. De már mindegy. Halványan hugira mosolygok, majd ismét a tévére szegezem a tekintetem. Mintha olyan nagyon érdekelne.
- Szia. - szólalok meg szűkszavúan, halkan. Nincs szükségem feszültségre és ezt ő is érzi. Imádom, amikor fél szavakból is megértjük egymást. Nem kell magyarázkodni, mit miért teszünk, csak megtesszük. Még sohasem haragudtunk egymásra. Legalábbis a gyilkosság óta nem. Kis ideig még bámulom a tévét. Nem nézek Selre, de érzem hogy engem figyel hosszasan.
- Bekah találkozni akart velem. - mondom végül fáradtan. Tudom, neki is meglepő lesz. Nem tudom hogy állnak jelenleg egymással. Egy év ismertség után... De azt igen, hogy ebben az egy hónapban húgi teljesen az én oldalamra állt. Nem szított bennem haragot, de észrevettem, hogy Bekah felé felhúzta azt a bizonyos falat. És hogy ideiglenesen-e vagy sem, arról nekem fogalmam sincs.

Tagged: Bátyus
Words: 452

¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤



A mai nap semmi extrát nem tartogatott a számomra… eddig. Mert nyilvánvaló, hogy valami nagyobb baj van. A bátyám nem lenne ennyire szűkszavú, ennyire… más, mint amilyen szokott lenni. Valami biztosan történt vele, és én már most aggódok, pedig nem is tudom, hogy még mi. Közelebb húzódom hozzá, és ha engedi, akkor természetes mozdulattal hozzábújok és átölelem. Amióta nincs más nekem csak ő, végtelen szeretethiányban szenvedek, igaz, David mindent megad, amire csak szükségem van, de néha csak jó érezni, a közelségét. Mert így tudom, hogy tényleg itt van. Most viszont ezzel csak őt akarom bíztatni, hogy tudja, én itt vagyok, és bármit elmondhat nekem. De továbbra sem erőltetem a dolgokat, szavakkal, vagy bármi egyébbel. Úgyis tudom, hogy el fogja mondani, legfeljebb egy kis időre van szüksége, amíg kitálalja a gondjait. Kicsit megijeszt, hogy… ez egyáltalán nem szokásos baj, hanem valami jóval nagyobb kaliberű. Nehéz így teljesen nyugodtnak mutatkozni. De nekem valahogy mégis sikerül. Csak hosszú percek elteltével válaszol.

Meglepetten nézek rá. Bekah? Miért akart volna vele találkozni? Hiszen egy hónapja már nem is hallottam felőle. Persze, azt tudom, hogy mi minden történt, de egyáltalán nem értettem a lány viselkedését. De aki ennyi szomorúságot okoz a bátyámnak… hát nekem sem lesz a legjobb barátnőm. Bár nekem alapból nincsenek barátaim. Bekah-val is csak azért beszélgettem, és voltam kedves vele, mert úgy tűnt, ez a kapcsolat hosszabbra szól, és eszem ágában sem volt elüldözni azt, aki Davidnek tetszik. De vajon most mi lehet a dolog hátterében? Miért akart találkozni a testvéremmel? Csak úgy kavarognak a fejemben a kérdések, és ez ki is ül az arcomra, bár megszólalni, nem szólalok meg, még egy ideig. Próbálok valami választ találni magamban ezekre a kérdésekre. Több lehetőség is van. Az egyik, hogy azért akart vele beszélni, mert megbánta, ahogy bánt vele és vissza akarja kapni. Ez még logikus is lenne, hiszen ki nem szereti Davidet? De akkor nem lenne a bátyám ilyen zárkózott, és ennyire szótlan. Akkor más megoldásnak kell lennie.

Az is lehet, hogy a szünetet, most már teljes mértékben szakításnak mondta ki. Így érthető lenne talán ez a viselkedés, de egyszerűen ez nem jellemző a testvéremre. Itt valami egészen más lehet a háttérben. Teljesen elmerülök a gondolataimban, így csak kis idő elteltével töröm meg a csendet.
- Miért? – Teszem fel az egyszerű kérdést.
- Úgy érzem, nem olyan egyszerű, mint amit én gondolok. – Mondom halkan, majd én is a tévé felé fordulok, hogy újra megpróbáljak nyugodt maradni. De a hangomból mégis hallani lehetett némi aggodalmat. Pedig annyira nem akartam, hogy ez legyen! De előtte sajnos semmit sem tudok megjátszani. Eleget mosolygok, nevetek, és beszélgetek hazugságokkal telve, mindenféle környezetben, azt már megszoktam, hogy előtte, ilyet nem kell tennem. Amikor úgy ahogy összeszedtem magam, megint rápillantok, várva a válaszára.

Figyelem továbbra a tévét, és eszembe jut, mennyire egyszerű is lenne minden, ha nem lenne folyamatosan csak gond. Jó, hülye vagyok hogy a gyerek témát gondnak fogom fel, de jelenleg még annak érzem. Talán később már pozitívabban állok hozzá, ha tudok valami stabil állapotot is biztosítani. Így viszont rohadtul rajtam múlik minden. És mi van ha nem tudok megfelelni? Ha alkalmatlan vagyok normális apának? Oltári nagy felelősség az egész, és hogy már másvalakiért is felelős vagyok, nem csak Selért, elgondolkodtat, hogy kellene valami fix állás. Csak tényleg húzzam ki a félév végéig, és utána már átigazolnak. Onnét sokkal egyszerűbbek a dolgok, na de addig...
Mi lesz, ha Bekah apja mégis ellenkezni kezd, hogy már pedig az én gyerekem nem fogja támogatni. Akkor mit csinálok, ha Bekah-t kiteszi? Nincs más lehetőség, mint ide hozni, mert hát hova máshova. Ajh... bonyolult.
Legfőképp a veszekedés bosszant, hogy így még ki sem vagyunk békülve, csak igazából mindenféle sérelmet félre kell tenni a kicsi érdekében. Ez viszont nem tudja garantálni, hogy boldog is legyek. Valamit tenni kell, bárhogy is. Sel marad, ez kétségtelen. Ha kicsit szűkösen is lennénk úgy, de meglennénk. Nem fogom a húgom kitenni más viszontagságos életvitelének, holott itt vagyok én neki támasznak.
- Nem egyszerű. - nézek Selre végre pár perc fáziskéséssel. Nem tudom igazából hogy mondjam el neki, én is alig hiszem el. Még meg kell szoknom, és nem tudom, húgi hogy reagálna rá. Az ilyenekre neki is elég érzékeny lelke van. Nem akarom túl sok feszkónak kitenni.
Na meg persze ki tudja aztán mit fog reagálni, hogy egyből elcuccol? Múltkor, mikor a géphez ültem, egy albérletes böngészőoldalt dobott be a web. Mit ne mondjak, el voltam ragadtatva a felismeréstől, hogy a drága már nézegeti a hátam mögött az ilyen lakhelyeket. Szóval van bennem egyfajta félelem, ha most azt is megtudja, hogy lesz egy gyerekem, akkor elcuccol. Márpedig nem szeretném.
Váltogatom csak egyre inkább a csatornákat, hátha valami ötletet tudok szeretni, de még mindig túlságosan elnyom a melankólia. Végül kinyomom a tévét, közelebb ülök Selhez és megpróbálok valami érthetőt kicsikarni magamból.
- Az a nagy helyzet, hogy elhívott egy találkozóra, fontos okból. És... Bekah terhes. - sóhajtok, mint aki pont most adta fel, hogy felelősségteljesen viselkedik. Mert ez így nagyon nem volt az.

Tagged: Bátyus
Words: 566

¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤


Csendben várom, hogy mi az a hatalmas dolog, ami történt. Olyan… rossz érzésem van. Mintha érezném a levegőben a feszültséget, ami súlyosan ránk nehezedik. Félek. Igen, határozottan félek. Alattomosan, lopakodva kúszik be ez az érzés, mint egy nem várt vendég, akit mégis el kell látni, mert az illem így kívánja. Remeg a bensőm, de az arcomon nem látszik semmilyen érzelem. Úgy ülök a bátyám mellett, mint egy szobor, egy olyan szobor, amit úgy faragtak ki, hogy csak a figyelő tekintete maradjon meg, semmi más érzelem ne látszódjon rajta. Végre megszólal… de még mindig várat. A türelmem utolsó szilánkjai fognak csak vissza, hogy ne szóljak közbe, várjak, amíg mindent elmond. Nem akarom megzavarni. Kapcsolgatja a tévét, én, pedig nézem a tovatűnő csatornákat, de minduntalan visszatér hozzá a pillantásom. Látszik rajta, hogy keresi a szavakat, és nehezen veszi rá magát, hogy elmondja, mi történt. Most már biztos vagyok benne, hogy eléggé nagy lehet a baj. Amikor végre tényleg elmondja mi is ez a bizonyos dolog… azt hiszem jó pár percig, képtelen vagyok felfogni. Elkerekednek a szemeim, és csak figyelem, képtelenül bármilyen reakcióra, ezen kívül.

Fejembe százával özönlenek be a gondolatok. Bekah terhes? De… ez… hogyan lehet? Hiszen Davidet úgy ismertem, mint a felelősség élő teljes bálványát, erre pont ez derül ki? Olyan… hihetetlen az egész, és szinte várom, hogy újra megszólaljon, és azt mondja: „Nyugi, hugi, csak nem gondolod, hogy komolyan mondtam?” De nem tesz ilyet, és azt is tudom, hogy ilyesmivel nem poénkodna. Mihez fog most kezdeni? És én mihez fogok kezdeni? Egészen biztos vagyok abban, hogy fel fogja vállalni a babát, segíteni fogja Bekaht, és bármit meg fog tenni értük, ami csak szükséges. Lehet akár még az is, hogy Bekah ide költözik, márpedig akkor nekem mindenképpen el kell mennem. Hosszú ideig csönd honol a szobában, csak a tévé halk duruzsolása töri meg a csendet. Döbbenet és szorongás érzései váltakoznak bennem. Teljesen ledermedtem, ugyanabban a pozícióban vagyok, már jó ideje. Végül lassan magamhoz térek. A szempilláim meg-megrezzennek, akár egy tanácstalan pillangó szárnyai, mely nem tudja eldönteni, odébb szálljon-e egy másik virágra, vagy maradjon a helyén. A kezem ökölbe szorul, aztán mégis elernyed. Nagy, mély sóhaj szakad fel belőlem. Ideje lesz már megszólalni. Valamit… muszáj mondanom.

De nem… csak nem akarnak az ajkaimra jönni a szavak. Kipillantok egy pillanatra az ablakon, ahol már fakó rózsaszínben izzik az égbolt. Hómező az agyam. Nem találok megfelelő szavakat, amivel ki tudnám fejezni, pontosan mit is érzek. Félelmet… szorongást… tanácstalanságot… azt hiszem. Mindenesetre hatalmas kavarodás van a fejemben, és még mindig nem szólalok meg, pedig tudom, hogy David így is eléggé frusztrált, nem kéne rátennem még egy lapáttal.
- Hű. – Mondom végtelenül halkan, és kissé zavartan az egyik sötétbarna tincsemet kezdem birizgálni. Még mindig nincsenek megfelelő szavak erre a helyzetre.
- Képzelem, ha én most ennyire… felkavarodtam, te sokkal rosszabbul érezheted magad. – Szólalok meg újra némi hallgatás után.
- Nem tudom… hogy mit mondjak. – Vallom be, és tanácstalanul a padlót kezdem jó alaposan szemügyre venni, mintha onnét várnék ötleteket arra, mi mást mondjak még. Nagy nehezen összeszedem magam, és újra Davidre pillantok.
- Biztos vagyok benne, hogy jó apa leszel. El fogod látni őket, hiszen ismerlek. Nem fognak hiányban szenvedni, mert nem hagyod. Bízom benne, hogy… egyszer csak feldolgozod ezt a tudatot. – És talán én is. Halványan rámosolygok. Most már nem nehéz visszatérni az érzelemmentes álarchoz. Amit muszáj egy kicsit előtte is felvennem. Nem akarom, hogy megtudja, hogy ez mennyire… sokkolt engem.