Music is moonlight in the gloomy night of life. - Tristan & Sammy & Jesse

Words.: 1209 | Outfit.: EZ | Music.: Amiket épp „játszunk” | Notes.: Remélem tetszik

15 perc fiúk, hamarosan kezdenünk kell. – nyílt az öltözőnk ajtaja s pillantott be rajta a szervező, aki egy bazi nagy írótáblával és egy bluetooth headsettel rohangált fel s alá a színfalak mögött egész nap. Tudom, hogy egy ilyen nagyszabású koncert megszervezése hatalmas munkával jár, és tulajdonképpen nekünk zenészeknek van a legkönnyebb dolgunk, hiszen csak ide jövünk, zenélünk, aztán felvesszük a gázsinkat, kiosztunk pár autogramot és mehetünk is bulizni. Szerencsétlen alkalmazottak pedig koncert előtt és után is rengeteget dolgoznak, hogy ha eljön az idő minden tökéletesen, alakulhasson, majd a koncert utáni szemét eltűnjön. Mint megtudtuk a koncertünkre minden jegy elkelt, sőt a csarnok mögötti füves területre is kellett kivetítőt tenni, hogy mindenki láthasson minket, aki szeretne. Emiatt egy kissé lelkifurdalásom is volt, amikor kihasználtam az előjogomat és félretetettem két első sorba szóló jegyet két tulajdonképpen vadidegen lány számára, akikkel mindössze csak egyszer találkoztam két nappal ezelőtt, mégis… muszáj volt elhívnom őket. Hogy mégis miért? Nos ez egy érdekes sztori…

2 nappal ezelőtt a menedzserünk Todd az őrületbe kergetett minket, de főleg engem a folyamatos cseszegetésével. Mindenbe belekötött, amibe csak tudott, egy számot 12x kellett eljátszanunk mire azt mondta így már jó lesz, és még arra sem volt időnk, hogy bekapjunk valamit próba közben. Amikor végképp elszakadt nálam a cérna egyszerűen csak leléptem, és visszaindultam a szállodai szobámba, hogy egy kicsit lenyugodhassak, ehessek valamit és ne Toddy fiú szövegelését, hallgassam. Pechemre a szálloda előtt hemzsegtek az újságírók, akik lesték, mikor érünk vissza, így mielőtt kiszúrhattak volna gyorsan visszaszálltam a motoromra és a belváros irányába indultam. Első dolgom az volt, hogy szerezzek valami álruhát, így megálltam egy kisebb ajándékos bódénál és vettem magamnak egy napszemüveget, illetve egy szürke kapucnis pulcsit, hozzá illő baseball sapkával majd elkezdtem körülnézni akad e a közelben valami érdekes látnivaló. Nem is csörgedezne az ereimben zenészi vér, ha a pillantásom nem rögtön egy CD boltra siklott volna ahol éppen nem is volt telt ház. Mivel jobb dolgom úgy sem volt arra felé vettem az utam és végül, amikor meggyőződtem afelől, hogy senki sem ismer fel benyitottam a kis üzletbe. Szerencsémre tényleg elég kevesen voltak, pontosabban az eladó srác plusz két lány, akik a CD – k között válogattak. Megkönnyebbülten kezdtem el én is, keresgélni a legfrissebb példányok között mikor is egyszer csak szemet szúrt nekem, hogy a lányok épp a mi CD lemezeinket nézegetik, és a bandánkról beszélgetnek. Akaratlanul is közelebb araszoltam hozzájuk, és észrevétlenül fülelni kezdtem. Hallottam, hogy épp arról fecserésznek, hogy mennyire szerettek volna eljönni a koncertre, de már az összes jegy elkelt és, hogy vajon milyen dalokat fogunk majd játszani. Az ajkaimra egy szemtelen mosoly kúszott fel a szemeim pedig kíváncsian kezdtek csillogni… Vajon ők is ahhoz a nemzedékhez tartoznak, aki még a cipőméreteinket is kívülről fújják, és fogalmuk sincs a zenénk valódi mondanivalójáról, vagy azért szeretnek minket, amit képviselünk? Beszélgetésbe elegyedtem velük, de, hogy biztosan ne bukjak le, nem dicsérni, inkább fricskázni kezdtem a bandánkat, hogy ezzel a trükkel derítsem ki, hogyan is vélekednek rólunk. A trükk most is jól bevált, olyannyira, hogy majdnem megköveztek, amiért szidni kezdtem az együttest. Egy pillanatra az elégedettség érzése fogott el amiért láttam mit is jelent a bandánk mások számára, aztán gyorsan összekaptam magam, hogy ne legyek gyanús. Hosszas „vitatkozás” után végül közöltem velük, hogy van három jegyem az első sorba arra a bizonyos koncertre és elhívtam őket azzal, hogy a pénztárnál hagyom őket, a nevükre szólóan. Amikor hitetlenkedni kezdtek, és faggattak, honnan szereztem volna, letudtam annyival, hogy az egyik szervező rokona vagyok, és ajándékba kaptam a jegyeket. Úgy tűnt ezzel a magyarázattal be is érték, mert megígérték, hogy eljönnek, és nem feszegették utána a témát…

Mire feleszméltem a visszaemlékezésből a szervező ismét megjelent azzal, hogy már csak 5 percünk van, így hagytam, hogy a sminkes és a stylelist befejezze rajtam is az utolsó simításokat, majd csatlakoztam a többiekhez a színpad mögött. Észrevétlenül pillantottam ki az első sorra ahol a tekintetem egyből meg is akadt a két lányon, Sammyn és Jessen, az ajkaimra pedig ismét felsiklott egy pimasz, mégis diadalittas vigyor. Láttam, hogy folyton maguk mellé néznek, mikor érkezik meg a srác akitől a jegyeket kapták, amin csak jót derültem, hiszen még csak nem is sejtették, hogy a srác nem mellettük hanem velük szemben fog majd felbukkanni. Szépen lassan túlestünk az utolsó egyeztetéseken, a fények a színpadra szegeződtek mi pedig ahogy megjelentünk a közönség előtt máris hatalmas tapsviharos, éljenzős fogadtatásban részesültünk. Mindenféle táblával integettek nekünk melyeken egy – egy bandatag neve, képe vagy szlogenje szerepelt, esetleg olyasmi, hogy „Szeretlek Alex”, „Tristan a legjobb” stb., Megható, mégis kicsit ijesztő tud lenni néha ez a túlzott „szeretet”.

- Hello L.A! Kezdődhet a buli? – szólt bele a mikrofonba Alex, akiről köztudomású, hogy imád ripacskodni, de persze viccesen és nem zavaróan, így természetesen hagyjuk is neki, míg nem viszi túlzásba. A válasz hangosabb tapsolás, sikoltozás volt így hát nem is várattuk tovább a rajongókat, egyből belekezdtünk első számunkba az I Don't Care – be, mivel felmérések szerint az az egyik legnépszerűbb számunk. Abban a pillanatban, ahogy énekelni kezdtem, mintha csak teljesen átszellemültem volna. Ez minden alkalommal így van, akárhányszor csak fellépünk, vagy próbálunk. Megszűnik számomra az egész világ, nem látok senkit és semmit, egyedül csak a dalra, a szövegre koncentrálok és beleadom minden érzelmemet, minden gondolatomat. Mindig csak akkor eszmélek fel amikor a dal véget ér és meghallom a tapsot majd visszacsöppenek a varázsba amikor egy újabb szám jön. Ezúttal is ez történt. Amikor az utolsó akkord is véget ért a tekintetem újra a nézőtérre siklott, pontosabban a két lányra, akik még mindig értetlen arccal nézelődtek, merre lehetek… Vajon mennyire lesznek rám mérgesek, ha egyszer kiderül a turpisság? Meglepődnek majd, vagy inkább elküldenek a fenébe? Haragudni fognak, vagy inkább örülni? Nem volt időm tovább elmélkedni mivel újabb szám következett, ezúttal a legfrissebb melynek szövegét Alex írta, a Hang On. Ettől a számtól kicsit tartottunk a bandával mivel még nagyon új, nem tudjuk, hogyan fogják fogadni a rajongók. Éneklés közben mégsem erre gondoltam, ismét csak átadtam magam a szövegnek, a ritmusnak s csak akkor kezdtem el a tömeg arcát fürkészni mikor a szám véget ért. Úgy tűnt tetszett nekik, mert velünk együtt énekeltek. Érdekes módon az ő véleményük mindig is jobban érdekelt, mint mondjuk a kritikusoké, akik a koncertjeink után szoktak a másnapi lapokba véleményt írogatni rólunk. Sosem azzal vagyok elfoglalva, hogy őket lenyűgözzem, csak azt szeretném, ha a közönségnek tetszene. Apropó közönség… ismét a két lány felé fordultam, az ő reakcióikat kezdtem figyelni, majd nem bírtam megállni, intettem a zenekarnak, hogy várjanak egy kicsit a következő dallal, mondok pár szót.

- A következő dal előtt megosztok veletek egy kis sztorit, ha nem bánjátok. A minap Los Angeles belvárosában jártam, arra jutottam lazulok egy kicsit két próba között. Egy lemezbolt előtt sétáltam el, gondoltam csak úgy benézek, ott pedig találkoztam két kedves leányzóval, akik éppen a CD – inket nézegették. Beszélgetni kezdtem velük, és bevallom egy, kicsit megvezettem őket, mivel nem mutatkoztam be nekik, másnak adtam ki magam, mint aki vagyok. Szégyellem is magam emiatt. Na szóval a lényeg az, hogy ide csalogattam a két lányt, akik jelenleg itt vannak a közönség sorai között, és bizonyára nagyon utálnak engem most a kis játékom miatt. Sammy, Jesse… ezt a számot most nektek küldöm egy bocsánatkéréssel együtt és remélem a ti haragotok sem elég erős… - ezzel ismét intettem a bandának és belefogtunk a Not Strong Enough című számunkba.

Words.: 784 | Outfit.: EZ | Music.: Amiket épp „játszunk” | Notes.: Lányok mielőtt rám rontotok csak annyit..: Ne, ne csak az arcomat ne! XD

Talán messzire mentem, talán nem így kellett volna tőlük bocsánatot kérnem, de attól féltem, ha személyesen teszem a koncert után, azt gondolják majd el, akarom sunnyogni a dolgot, azért haragudnak meg rám. Nem volt túl sok időm belegondolni abba, hogy vajon használt e az engesztelési kísérletem mivel a koncertre kellett összpontosítanom minden figyelmemet, a dalokra melyeket játszottunk. Amikor a Not Strong Enough véget ért a pillantásom a lányok felé siklott, de az eredmény közel sem volt számomra valami biztató. Úgy tűnik, nem enyhültek meg, sokkal rosszabbul vették a kis játékomat, mint szerettem volna, pedig igazán nem az volt a célom, hogy megbántsam őket. A következő számunk az egyik személyes kedvencem, a War of Change volt, ami hosszú hónapokon keresztül vezette a zenei toplistákat, hamar a közönség kedvence lett. A hangulat egyre inkább a tetőfokára hágott, a rajongók nem csak velünk énekeltek de a koncentrációm ellenére is hallottam, hogy tapsolnak, bekiabálják a dalok címét melyeket hallani, akarnak. Egyfelől csodálatos érzés tudni, hogy ennyien szeretnek minket, világszerte telt házas koncerteket adunk és mindig képesek vagyunk meglepetéseket okozni melyeket a rajongók örömmel fogadnak, más felől viszont… néha úgy érzem a siker ellenére csúfos kudarcot, vallunk. Vajon hány igazi rajongók, van? Aki megérti a dalaink mondanivalóját, a rejtett, és kevésbé rejtett mélységeket és azért szeret minket, mert kimerünk mondani olyan dolgokat, amiket mások nem?

A következő dalunk a Hero lett, aminek a szövegét Alex és én együtt írtuk meg. Különös meglepetést tartogatott számunkra a sors, mert bár mi azt hittük ez az egyik leggyengébb számunk, főleg, azért mert ezt még a berobbanásunk előtt írtuk, kezdőként, mégis a hallgatóság ismételten csak ránk cáfolt. Nagyon bejött nekik a dal, sőt még arra is felkértek minket, hogy adjunk engedélyt rá, hogy felhasználhassák ezt egy filmben. Döbbenetes nem igaz? A szám végeztével, Alex a házi ripacsunk ismét a mikrofonért nyúlt.
- Ébresztő Los Angeles… a buli még csak most kezdődik… - ezzel már bele is vágtunk a Burn it to the ground című számunkba, a közönség pedig velünk együtt kezdett tombolni. Eric, a másik gitárosunk ugrálni kezdett a színpadon, közel ment a rajongó táborához, és amikor éppen nem kellett játszania pacsikat kezdett osztogatni, alaposan bejárva az egész színpadot. Biztos vagyok benne, hogy a nézők számára mindig hatalmas élmény egy ilyen koncert, van egy feelingje, de mindez eltörpül ahhoz az érzéshez képest, amit mi zenészek érzünk játék közben. Mintha minden a feje tetejére állna, és csak az lenne a lényeg, hogy szórakozzunk, és szórakoztassunk. Ilyenkor az ember elfelejti a hétköznapok összes gondját, nyűgét, a be nem fizetett számlákat, a rossz jegyeket, a szerelmi csalódásokat és felszabadultan énekel és táncol. Többek közt ezért szeretek zenész lenni, mert úgy érzem, ezzel adok valamit a világnak. Talán ez egy kicsit szentimentálisan hangzott, de akkor is így van.

A koncertünk záró dala egy lassabb szám lett, a Rockstar. Arra gondoltunk ez a dal egy kicsit le is hűti a felforrósodott kedélyeket, ezen kívül tökéletes végszó lesz majd. Igazunk lett. A tombolás alább hagyott, a nézőtér csillapodni kezdett miközben velünk énekeltek továbbra is. Kattogtak a gépek, villogtak a vakuk engem, azonban ez ilyenkor mégsem zavar, annyira beleélem magam minden számunkba, hogy fel sem tűnik.
- Köszönjük, hogy eljöttetek. – szólt bele a mikrofonba ezúttal Brian próbálva túlkiabálni az őrületes tapsvihart mely ránk zúdult.
- Igazán jó volt veletek bulizni. – vette át a szót Alex, miközben rögtönöztek egy komikus jelenetet a mikrofon megszerzéséért. Alex szó szerint kinyúlta Brian kezéből a kis eszközt, én pedig csak jót derültem rajtuk. Akkora idióták tudnak lenni.
- Míg Tom és Jerry leverekszik a magukét én is, megköszönöm, hogy eljöttetek. Jó volt veletek. Ne feledjétek el jövő héten, jelenik meg az új CD – nk és dedikálást tartunk ennek tiszteletére a plázában. Ott találkozunk srácok. – ezzel intettem akár csak a többiek és eltűntünk a színfalak mögött.

- Jók voltatok fiúk, fergeteges lett a koncert. – jelent meg egyből a menedzserünk ám az én gondolataim teljesen máshol jártak.
- Hová megyünk bulizni? – szakadt a nyakamba Brian mire kissé szórakozottan kiböktek egy „rátok bízom” – ot és a biztonsági főnökhöz léptem.
- Lent a VIP részben van két lány, Samantha és Jesse, tudod, akiknek a jegyeket kértem. Ha esetleg keresnének, vagy meglátod őket valamilyen szúró, vágó eszközzel az öltözőm felé közeledni… ne állítsd meg őket, beszélni szeretnék velük. – kértem mire a férfi csak rám vigyorgott.
- Édes bocsánatkérés volt, de azért még vigyázz magadra. – ezzel ment szólni a többi ajtónállónak is, én pedig az öltözőm felé vettem az irányt ahol első dolgom volt lemosni az arcomról a sminket. Nagyon utálom. Vajon most mi lesz? Mennyire lehet rossz a helyzet? Leültem a székembe a tükörrel szemben ahonnét tökéletesen, rálátok az ajtóra majd a tenyerembe, temettem az arcomat, hogy egy kicsit le tudjak nyugodni ezután a pörgős koncert után, visszacsöppenhessek a valóságba.

Words.: 982 | Outfit.: EZ | Music.: Boulevard Of Broken Dreams - Green Day | Notes.: Bocsánat, hogy csak most tudtam írni, de remélem azért tetszik.

Bár már rég nem voltam a színpadon mégis hallottam a fejemben, még ahogy a közönség velük tapsol, velünk énekel egy szívvel, lélekkel. Különös, amikor az emberek egy kisebb csoportja összegyűlik, hogy együtt élvezhessen valamit, megszűnnek az előítéletek, a különböző megkülönböztetések, hiszen ezen a helyen mindenki egyforma, mindenki ugyan azt keresni, ugyan azt szereti. Néhány órán keresztül, míg tart a koncert mérhetetlen egység járja át a helyet, s az ember azt hiheti egy hatalmas család tagja, ami bárkit befogad, mindenkit szeret. Soha máskor nem éreztem még ilyesmit csak akkor, amikor egy – egy fellépés alkalmával letekinthettem a rajongókra és láttam, ahogy egymás mellett, egymással énekelnek, táncolnak, vigadoznak. Néhány órányi béke ebben a viharos világban, melyben élünk. Ha másért nem is, ezért mindenképpen megérné folytatni a zenélést, amíg csak tehetem.

A gondolataimból egyszer csak az ajtó kicsapódása rázott fel, ezt követően pedig meg is jelent az a bizony két lány, akik miatt úgy döntöttem itt maradok, vállalom a kockázatot, hogy esetleg nekem esnek, mindenféle utolsó szemét bunkónak elhordanak majd és talán még egy – egy csattanós pofont is kiosztanak nekem, amiért játszottam velük. Felemeltem a fejemet a tenyeremből és intettem a mögöttük megjelenő biztonsági embernek, hogy menjen csak el nyugodtan kézben, tartom a dolgokat. A férfi csak bólintott és becsukta a lányok háta mögött az ajtót én, pedig felkeltem a székemből.
- Nektek is, sziasztok lányok, jó titeket újra látni. – szólaltam meg halkan, ám az arcomon most nyoma sem volt a jól megszokott, barátságos mosolynak, komoly tekintettel fürkésztem őket.
- Számítottam rá, hogy ide jöttök a koncert után és lehordtok amit maximálisan meg is érdemlek. – nekidőltem a sminkes asztalnak és összefontam magam előtt a karjaimat. Látom rajtuk, hogy piszok nehéz lesz őket kiengesztelni, sokkal rosszabbul vették a kanyart, mint ahogy arra számítottam.
- Foglaljatok helyet, érezzétek magatokat otthon. – mutattam két székre nem messze tőlem, miközben igyekeztem összeszedni a gondolataimat, hogy hogyan is, magyarázhatnám el normálisan mit miért is tettem.

- Először is had kezdjem azzal, hogy mérhetetlenül sajnálom a történteket, a célom nem az volt, hogy megalázzalak titeket, ahogyan ti fogalmaztatok. – hát ezt alaposan elszúrtam, de talán még van remény arra, hogy helyre hozhassam a dolgot mielőtt tovább, fajulna a helyzet.
- Az egész egy ártatlan felmérésnek indult pontosabban szólva kíváncsi voltam. – oké ez így nem lesz jó. Vettem egy mély levegőt, zavartan megvakartam a tarkómat, majd hogy húzni tudjam egy kicsit az időt, a mini hűtőhöz sétáltam.
- Kértek esetleg inni valamit? Alkohol az bizony nincs, de akad ásványvíz, kóla, fanta, ilyesmi. – érdeklődtem, s ha esetleg valamelyikük kért volna valamit annak átnyújtottam, majd magamnak kivettem egy üveg ásványvizet és kortyoltam belőle egy kicsit mielőtt folytattam volna a mondanivalómat.
- Aznap mikor találkoztunk vacak hangulatban voltam. A menedzserünk felhúzott én pedig csak vissza akartam menni a szállodánkba ám a hely előtt hemzsegtek a paparazzik, és a firkászok. Jobb ötlet híján motorra pattantam és gondoltam szétnézek kicsit a városban, ám kellett valami álca, mert nem akartam, hogy megrohamozzanak, és feltűnést keltsek. Pont a bujkálás volt a célom nem az, hogy körém gyűljenek. – újabb néhány kortyot fogyasztottam az italomból.
- Amikor megláttam a lemezboltot gondoltam, elütöm ott az időt kicsit, nem számítottam rá, hogy bárkivel is beszélgetni fogok. Elvoltam a CD – k között, ám amikor láttam, hogy ti a mi együttesünk lemezeit nézegetitek felülkerekedett bennem a kíváncsiság. Láttátok odakint mennyi rajongó volt most is, ám a legtöbbet, ha megkérdeznénk, hogy mit mondtak neki a dalok szerintem, a felét sem értették. – sóhajtottam egyet és egy kicsit elkomorultam.
- Akkor ott csak szerettem volna tudni, akad e olyan a „rajongó táborunkban” aki valóban megért minket, érzi amit mondani akarunk és nem csak a magazinokból vágja ki a posztereinket vagy gyűjti megszállottan rólunk az infókat. Tudom ez nem mentség, nem is annak szántam, csak talán így értitek miért mentem oda és kezdtem el szidni magunkat. A jegyeket azért adtam, mert elmondtátok, hogy nagyon szerettetek volna eljönni, de minden jegy elkelt. Amikor láttam, hogy ti tényleg minket szerettek, azokat, akik vagyunk és nem a képet, amit a sok tini kialakított rólunk gondoltam nektek aztán tényleg itt a helyetek velünk. Ennyi az egész. Nem lekenyerezés volt, vagy trükk, hogy aztán ide csalogassalak titeket, és jól megalázzalak benneteket mindenki előtt. – néhány pillanatig csendben maradtam, próbáltam kitalálni, hogyan is folytassam. Talán semmi értelme annak, hogy itt magyarázkodom, így is, úgy is, utálni fognak, de ha már ezt nem tudom elkerülni legalább az igazat, tudják, és azért haragudjanak, mint, hogy félreértik a szándékaimat, és úgy gyűlöljenek meg.

- A színpadon azért meséltem el a történetet, mert szerettem volna bocsánatot kérni tőletek a füllentésem miatt, de nem tudtam, hogyan is lenne a legjobb. Arra gondoltam, ha elsunnyogom és koncert után hívlak ide titeket, azt gondoljátok, nem merem bevállalni mások előtt, hogy hibáztam, igyekszem eltusolni a dolgot és csak még jobban utálni fogtok. – keserű mosoly jelenik meg az arcomon.
- Mondjuk a jelek szerint így is, utáltok, hisz azt hiszitek, azt hiszem, mivel sztár vagyok mindent, megúszhatok. Pedig pont csak ezt akartam elkerülni. Elszúrtam igaz? – teszem fel ezt a kérdést inkább magamnak mintsem nekik.
- Az égés miatt, viszont ha ez segít egy kicsit… nem kell aggódnotok. Direkt nem a teljes neveteket mondtam, sem azt hol ültök… a reflektorok sem mentek rátok így senki sem tudja kiknek is szóltak a szavaim… csak mi hárman. – épp mire befejeztem a mondanivalómat, kopogtattak az ajtómon majd a menedzserem Todd nyitott be.

- Hello. Bocs a zavarásért. Tris lassan mennénk a buliba, siess egy kicsit. – fordult felém az ajtóból a férfi.
- Menjetek csak előre, később majd utánatok megyek. – nem akartam lerázni a lányokat egy buli kedvéért. Todd már éppen akadékoskodni kezdett volna, ám félreérthetetlen pillantást küldtem felé, így csak motyogott valamit és kiment.
- Bocs lányok… mindig a legrosszabbkor jelenik meg. – vontam vállat majd a tekintetem az ásványvizes palackra siklott.
- Csak annyit mondhatok, hogy őszintén sajnálom, ha megbántottalak titeket… nem ez volt a célom. – innentől talán a legjobb lesz, ha befogom, nem akarom tovább vágni magam alatt a fát.

Óvatosan, vigyázva szemlélem a nagy tömeget, legalábbis eleinte. Visszaemlékezem arra az időre, mikor először voltam egy hatalmas nagyszabású bulin. Úgy kezdődött, hogy ugye már a népszerűek közé tartoztam, épp ezért nem volt meglepő az sem, hogy meghívást kaptam az év egyik legnagyobb eseményére. Candy egyik kebelbarátnője, Jessica tartotta a legjobb partikat, mivel a szülei rendkívül gazdagok voltak. Minden évben, legalább hat bulit tervezett, és mindig a hatalmas nyaralójukban tartották meg. A pénzt soha sem sajnálta ezekről az eseményekről, hiszen az apja mindent megadott volna az ő kicsi hercegnőjének, épp ezért a szülői felügyelet sem volt akadály. Hírhedt történetek keringtek arról, mi minden történik meg ezeken a bulikon, hogy sokszor orgiákba csap át, vagy kihívják a házhoz a rendőrséget. Én mégis mindenképpen el szerettem volna menni. A szüleimnek természetesen nem mondhattam el mindezt, ezért kezdtem életemben először hazudni nekik. Azt mondtam, hogy a legjobb barátomhoz megyek át, filmezős estét tartani, pizzával, amit már régebben is megcsináltunk, és az sem volt feltűnő, hogy egész éjjel ott maradtam. Tehát már volt alibim. A buli napján, izgatottan választottam ki a megfelelő ruhát, és erről a készülődésemről, a családom csak azt hitte, azért teszem, mert belezúgtam a legjobb barátomba és szeretném, ha felfigyelne rám. Hát elég távol álltak az igazságtól. Miután felöltöztem, és elkészültem mindennel, elköszöntem tőlük, és belevetettem magam a bűnös éjszakába. Kezdetben nem éreztem jól magam. Dübörgött a zene, olyan emberekkel találkoztam, akikről fogalmam sem volt, hogy kik lehetnek, ráadásul jóval idősebb fiúk is voltak az eseményen. De engem csak Candy barátja érdekelt, akit próbáltam minél előbb elcsábítani tőle. Pár pohár alkohol után kezdtem magam csak igazán jól érezni, és ekkor szabadultam fel teljesen. Táncoltam az asztalon, csókolóztam, akivel csak összeakadtam… igazi r*bancként viselkedtem, nem tagadom. Azóta már megfogadtam, hogy soha többet nem fogok annyit inni, de ezt persze később mégis megcáfoltam. A lényeg a lényeg, hogy teljesen elragadott magával a tömeg viselkedése, és én is ugyanazt tettem, amit a többiek. Másnap reggel iszonyú fejfájással ébredtem és a fele estére nem emlékeztem. Csak félig-meddig volt rajtam ruha, körülöttem pár lány feküdt szintén elterülve, némelyikük az aktuális partnerüket ölelték magukhoz. Homályosan rémlett, hogy a buli folyamán, még egy lánnyal is csókolóztam, de ebben már nem voltam biztos. Csak azt reméltem, hogy más őrületes baromságot nem követtem el.

Most eszem ágában sem lenne, ennyire berúgni, talán kinőttem már abból a lázadó korszakomból, amivel a múltban hódítottam.
- Oké, jól fogom magam érezni. – Vigyorodom el, és máris eltűnik az eddigi izgalom, helyébe a lelkesedés, és a kellemes várakozás érzése jelenik meg bennem.
- Persze, elmondtam nekik, de nem nagyon akartak hinni nekem… – Forgatom meg a szemeimet, habár, ha az ő helyükbe lennék, én sem hinnék saját magamnak, így semmi okom a felháborodásra. Még hosszú az út addig, amíg sikerül meggyőznöm őket arról, hogy valóban a javulás útjára léptem, és tényleg szeretnék megváltozni. Legalábbis megtalálni az arany középutat, az igazi személyiségemet.
- De majd, ha később te beszélsz velük, akkor biztosan meg fognak nyugodni. – Mosolygok kedvesen, hogy azért nem kell kétségbeesni, nem olyan rossz a helyzet, mint ahogy hangzik. Amúgy is tudok vigyázni magamra most már. Kicsit megkomolyodtam.
- Köszönöm, Jesse. Te is nagyon jól nézel ki. Vigyáznom kell, nehogy lerohanjanak a pasik, követelve tőled a számodat. – Vigyorgok újra.

A jónak induló este dühbe fordult át, és akármennyire is tetszett a koncert, képtelen voltam teljesen lehűteni magam. Szegény Jesse-t biztos meglephettem azzal, hogy ennyire mérges is tudok lenni, ráadásul annyira kifakadtam az öltözőben, hogy ő már szóhoz sem tudott jutni, amiért egy bocsánatkérő pillantást küldök felé. De továbbra sem enyhül a mérgem. Még azt sem veszem észre, hogy egy biztonsági ember jelenik meg a hátunk mögött, ahogy azt sem, hogy becsukódik az ajtó, és így már hatszemközt élvezhetjük egymás társaságát. Ami jelenleg még egyáltalán nem élvezetes. Amikor Tristan komoly arccal megszólal, és azt mondja, hogy örül annak, hogy lát minket, nem mondok semmit, csak még zárkózottabb arckifejezést veszek fel, és a kezeimet továbbra is összefonva tartom magam előtt, mintha most rögtön várnám a magyarázatot. Az a bizonyos magyarázat nem is késik sokáig.
- Naná, hogy megérdemled. – Morgom halkan, de inkább csak magamnak, kicsit kezd alábbhagyni bennem az indulat, a nagy kirohanásom után. Hellyel kínál. A székre pillantok, de mivel úgy még kisebbnek tűnnék nála, eszemben sincs leülni, így inkább megrázom a fejem. Nem szeretem, ha egy vitában a másik fél fölém, tornyosul, úgy olyan, mintha alapból megadnám magam, és azt mutatnám, képes vagyok a békülésre. Jelenleg viszont nem érzek így, tehát állva maradok. Habár, így sem érek az ő magasságának a közelébe, mégis jobban érzem magam. Még az italt sem fogadom el, továbbra is várom a magyarázatot, ami eddig elég gyengének bizonyult.

Csendben hallgatom végig a magyarázatát, és ugyan kicsit sikerül meggyőznie, és a haragom nagy része is kezd eltűnni, továbbra is morcos az arckifejezésem. A válaszomat kicsit késlelteti a menedzser megjelenése, de amint kiment az ajtón haladéktalanul belekezdek a mondanivalómba.
- Nem gondolod, hogy sokkal egyszerűbb lett volna másként csinálni azt a bizonyos „felmérést?” – Kérdezem.
- Rögtön akkor elmondhattad volna, hogy mi volt a célod ezzel, amikor rájöttél, hogy mi nem a tucat rajongók közé tartozunk. Bocsánatkérésként, amiért szépen átvertél minket, simán felajánlhattad volna a jegyeket, és ezzel minden el lett volna intézve. De így, igen, nagyon elszúrtad. De így most máshogy kell minket kiengesztelned. – Máris ravasz mosoly tűnik fel az arcomon, és egy pillanatra Jesse-hez megyek, hogy előbb vele beszéljem meg a dolgot.
- Fogd be a füled. – Mondom Tristannak, és csak utána kezdek olyan halkan, és suttogva beszélni a lányhoz, hogy a szavaimat csak ő hallja.
- Hallottad, hogy mit mondott az a férfi, aki bejött? Buli. Mi lenne, ha kárpótlásként, azt kérnénk, hogy elmehessünk mi is? Akkor találkozhatnánk a többi taggal is, ráadásul jól érezhetnénk magunkat. Már hiányzik egy jó kis összejövetel… mit gondolsz? – Kérdezem. Csak néha sandítok fél szemmel Tris felé, nehogy egyetlen elejtett szót is meghalljon. Csak akkor fordulok újra a férfi felé, amikor Jesse beleegyezik a dologba.
- Ha beviszel minket abba a bizonyos buliba, amit az előbb említettek… akkor… meggondoljuk, hogy, megbocsátunk-e neked. – Jelentem ki.

Words.: 957 | Outfit.: EZ | Music.: Kiss - I was made for lovin' you | Notes.: Remélem tetszik lányok, bocsi a csúszásért.

Hogy én ezt az éjszakát soha életemben nem fogom elfelejteni az már egyszer olyan biztos, mint hogy a nevem Tristan DeMarco és , hogy férfiból vagyok. A koncert önmagában nem volt semmi ám, ez a néhány röpke perc melyet a két csinos ám igen csak paprikás kedvű hölgyemény társaságában tölthetek, felér egy országos turnéval minimum. Soha egy újságírónak nem sikerült akkora nyomás alá helyeznie, mint Jessenek és Samnek, ez pedig azt kell, hogy mondjam rekord teljesítmény. Az évek során mióta csak megvan a zenekarunk számos pletyka rebbent már fel rólunk, többek között hogy a csapatból valaki homoszexuális, hogy teherbe ejtettünk valakit, összehoztak minket rengeteg énekesnővel, színésznővel, modellel és egyéb celebbel mégsem aggódtam egyik hír miatt sem annyira, mint, hogy most sikerül e kiengesztelnem a lányokat. Csak tudnám, mi üthetett belém… Miért akarom ennyire megbékíteni őket? Hiszen rajongónk több millió van, nem számítana, hogy kettővel több vagy kevesebb van, mégis… Sammyék valahogy mások. Sokkal fontosabbak a szememben, mint az a rengeteg visongó tini lány, akik ma itt voltak a koncerten. Ők tényleg értik miről énekelünk, tényleg tudják, mit képviselünk, ez pedig borzasztó ritka kincs, kár lenne hát veszni, hagyni őket. Amúgy sem szeretek megbántani másokat most pedig igen erős bűntudatom van.

Miután végeztem a mondanivalómmal néma csendbe, burkolóztam, úgy vártam a lányok válaszára akár csak az elitélt, akinek a feje felett ott lebeg a halálbüntetés, a hóhér kötele. Sam és Jesse hátat fordítottak nekem, majd úgy, hogy én még csak véletlenül se hallhassam meg, hogy miről pusmognak tanácskozni, kezdtek. Tiszta röhej ez az egész, mégsem lehet egy rossz szavam sem, hiszen ha azt vesszük, megérdemlem. Miközben a két lány a haditervükkel volt elfoglalva sms érkezett a telefonomra Todd – tól, hogy visszaküldi értem a limuzint, igyekezzek, ahogy csak tudok, mert a többiek már nagyon várnak rám. Nem túl lelkesen pötyögtem vissza neki, hogy megyek, amint végeztem, majd a zsebembe csúsztattam a telefont, éppen akkor, amikor Sam és Jesse a tárgyalásuk végére értek, s közölték velem az ítéletüket.

Feszült figyelemmel hallgattam, ahogy a két lány előadta a feltételeiket, amik nem voltak mások, mint, hogy vigyem be őket a zártkörű, igen csak exkluzív bulinkra illetve, hogy ott a mi számlánkra fogyaszthassanak. Azt már egyszer el kell ismernem, hogy ezt a két leányzót nem ejtették a fejükre, kemény tárgyaló partnerek. Drága jó nagyapám szavaival élve: „Jól elkapták a tökeimet, és most nem eresztenek.” Kemény egy helyzet. Természetesen fogalmazhatnék máshogy is, nevezhetném nevén a dolgokat, de valahogy jobban tetszik az, hogy tettek nekem egy ajánlatot, mint az, hogy alaposan megzsaroltak még akkor is, ha valójában ez a nagy helyzet. És, hogy mi az abszolút, ultra poén az egészben? Hogy egyre jobban bírom őket. Én sem lehetek teljesen normális.

Halvány, megkönnyebbült mosoly kúszott fel az ajkaimra miközben sóhajtottam egyet, majd bár megpróbálkoztam a komoly hanglejtéssel nem igazán akart összejönni.
- Ugye tudják a hölgyek, hogy most megfogtak? – tettem fel a költői kérdést miközben tettem egy lépést feléjük.
- Oké legyen… elfogadom a feltételeket, más választásom nagyon úgy sincsen. – egész könnyedén megúsztam végül is a dolgot, hiszen nem kérnek túl nagy dolgot, és így legalább végre nem haragszanak rám.
- Egy perc türelmeteket kérném. – ezzel hátat fordítottam nekik majd újra elővettem a telefonomat és felhívtam Todd – ot.
- Szervusz te ügynökök gyöngye, itt a te kedvenc ügyfeled beszél… Nem, nem Tom Cruise de jó vicc volt. Nemsokára indulok hozzátok, de az a helyzet, hogy viszek magammal két lányt is… Igen azokat a lányokat… Nem hidd el nem akarod tudni. Ez nem okoz gondot ugye? … Hogy mit íratsz velük alá?.. .Jaj ne már! Erre biztos szükség van?... Nem, nem olyan lányok. Pff Toddy lehetnél egy kicsit rugalmasabb… Hát jó, megmondom nekik. Sietek. – ezzel letettem a telefont majd vettem egy mély levegőt mielőtt egy mosollyal visszafordultam a lányok felé.

- Az a nagy helyzet, hogy jöhettek… de a menedzserem csak úgy enged be titeket, ha aláírtok egy titoktartási szerződést vagy mit. Attól fél, hogy holnap mindenkinek mesélnétek, bizalmas infók szivárognának ki stb., Általában annyi van egy ilyen szerződésben, hogy ha beszéltek jelentős mennyiségű lére perel titeket. – forgatom meg a szemeimet, látszik, hogy borzasztó kínos ez a számomra.
- Ha ezt is vállaljátok rajtam, nem múlik, jöhettek velem. – tártam szét a karjaimat válaszra várva. Amennyiben a két lány végül belement a dologba kinyitottam előttük az ajtót majd elindultam a limuzin felé.
- A buli egy menő klubban lesz, az egész helyet sikerült kibérelnünk csak magunk számára így nem fognak minket zavarni remélhetőleg. – kezdtem magyarázni út közben.
- Ott lesz néhány csaj, akiket a többiek szedtek fel, Todd néhány haverja, stáb tagok, ilyesmi. Remélem ez is olyan pörgős lesz, mint a múltkori. – Amint a kocsi megérkezett kinyitottam a lányok előtt az ajtót és csak utánuk szálltam be én is.

- A minibárban találtok kólát, gyümölcslevet, ásványvizet, pezsgőt, whiskyt, és vodkát, a kérés csak annyi, hogy ne ázzatok el, mielőtt odaérnénk. – dőltem hátra az ülésben miközben a limuzin elindult velünk a cél felé. Én a magam részéről whiskyt töltöttem magamnak egy pohárba, némi jéggel majd azt kezdtem iszogatni miközben a lányok arcát, fürkésztem. Remélem ezek után, tényleg nem haragszanak már, és ez nem csak egy játék, aminek a végén röhögve közlik, hogy kapjam be és lelécelnek. Az bizony csúnya rá*aszás lenne… Az út nem tartott tovább cirka 15 – 20 percnél így hamarosan már nyitották is előttünk az ajtót én, pedig kiszálltam és kisegítettem Sammyéket is.
- Hát itt volnánk. – léptem be a klubba utánuk ahol már javában folyt a tombolás. Villódzó fények, rengeteg táncoló ember és töménytelen mennyiségű alkohol fogadott minket én pedig egyből igyekeztem kiszúrni a többieket a tömegből. Todd szerencsére hamar letudta a formaságokat, így hát előttünk állt az egész éjszaka a szórakozásra.
- Boldogultok, most már vagy kellek még mutogatni? – közben odaintettem a fiúknak, akik egy asztalnál iszogattak és nevetgéltek néhány igen csak szexi lány társaságában.

Elmondható magamról az, hogy találkoztam hírességekkel? Igen. Habár, furcsa, de mégis megtörtént, nem is egyszer. New Yorkban rengeteg koncert volt, így nem egy alkalmam volt arra, hogy autogramot kérjek, vagy közelebb kerüljek az imádott bandataghoz. Amikor pedig bekerültem a legmenőbbek közé, és New York, legnagyobb bulijaiba kaptam meghívást, volt nem egyszer olyan, hogy összefutottam filmsztárokkal, énekesekkel, igaz, nem beszéltem velük. Most, ez az első alkalom, hogy ilyen közvetlenül szólok hozzá egy híres emberhez, és nem azokat a szavakat ejtem ki a számon, hogy: „Kérhetnék egy autogramot?” Hanem a szöges ellentéte záporozik belőlem. A szemrehányás. Ez sem valami gyakori eset, az biztos, hogy örökre bent fog maradni az emlékezetemben. Igaz, nem nagyon lehetett elveszett kislánynak nevezni, se akkor, amikor Sam voltam, sem akkor, amikor egyszerűen Samantha. Először életemben, akkor éreztem azt, hogy nem tudom, hol a helyem a világban, és mihez kezdjek, amikor rádöbbentem, hogy mivé lettem, és sürgősen változtatnom kell. Elmondhatom, hogy még most sem találom a helyem, hogy még most sem tudtam tökéletesen megtalálni azt a bizonyos középutat, akármennyire is szeretném. Ezen még dolgoznom kell… és úgy tűnik, még nagyon az út elején járok.

Ideje visszatérni a jelenbe. Most egy az egyben a régi Sam beszélt belőlem, akinek nem volt fontos senkinek a véleménye, csak a sajátja. Nem érdekel, hogy mit fog Tristan szólni, ahogy az sem, ha megbotránkoztató vagyok, csak engedem, hogy a szavak kiszökkenjenek az ajkaimon, tudatva mindenkivel a gondolataimat. Annyiszor kellett már magamba fojtanom, amit ki szerettem volna mondani! Most itt a lehetőség, hogy ne habozzak. Meg is lesz az eredménye. Ráadásul úgy látszik, nem csak én vagyok ezen a véleményen, hanem Jesse is, ami megnyugtató a számomra. Nem egyedül úszom szembe az árral, és már van is egy társam, aki mellettem áll. Nem lennék Tristan helyében az egyszer biztos. Ha az ő szemszögéből nézném a dolgokat… két feldühödött lánnyal szemben állni, akik mindenre elszántak, nem lehet egyszerű. De most nincs itt az idő a sajnálkozásra.

Miután a zseniális ötlet megfogalmazódott a fejemben, rögtön Jessehez mentem oda, hogy megbeszéljük. Nem ütköztem nagyon ellenállásba.
- Oké, akkor ezt megbeszéltük. – Mosolygok rá a lányra lelkesen, és csak aztán fordulok a fiúhoz, hogy vázoljam a követeléseinket. Olyan érzésem van, mintha túsztárgyaláson lennék. Mi raboltuk el a hozzátartozót, és éppen ismertetem, hogy milyen feltételek mellett, vagyok csak hajlandó visszaadni. Csak itt annyi a különbség, hogy nem egy személyről van szó, hanem a rajongásról. Szerintem nem is kérünk olyan sokat, figyelembe véve azt, hogy konkrétan átvert minket, ami egyike azoknak a dolgoknak, amit ki nem állhatok. Főleg azért, mert én is ugyanezt tettem rengeteg emberrel a múltban, amire nem vagyok éppen büszke. Ebben az új életben, valahogy még érzékenyebben érint, ha ilyesmi történik, talán a bűntudatom miatt.

Miközben elmerülök a gondolataimban, hallom, hogy Jesse hozzátesz még valamit a követeléseinkhez. Tudtam én, hogy jó fej, erre nem is gondoltam. De tény, hogy így sokkal, de sokkal jobban fogjuk érezni magunkat és később nem fog fájni azért a fejünk, mert méregdrága italokra költöttük el a megtakarított pénzünket.
- Pontosan. – Bólogatok nagyban és rákacsintok Jessere. Ezt jól elintéztük, már csak reménykedhetünk benne, hogy Tristan is elfogadja a javaslatot, és akkor minden rendben lesz. Mikor látom, hogy halványan bár, de elmosolyodik, érzem, hogy nyert ügyünk van. Ennél jobb már nem is lehetne.
- Naná – Válaszolok a költői kérdésre mosolyogva. Mert igen, már mosolygok. Minden okom meg van rá.

Igyekszem nem hallgatózni, hogy mi folyik a telefonbeszélgetés közben, de akaratlanul is hallom a szavakat, igaz, nem sokat értek belőlük. Nemsokára úgy is kiderül, hogy mikor ugrik majom a vízbe. Mikor kiderül ez a titoktartási szerződés, kérdőn nézek Jessere. Szerintem simán belefér a dolog, meg hát érthető is. Szerencsére kinőttem a pletykás korszakomból, így nem is lenne meg az a veszély, hogy beperelnek, így hát semmi akadályát nem látom, hogy majd aláírjam a szerződést. Ha azt látom a barátnőmön, hogy ő is így van vele, csak utána fordulok Trishez.
- Én vállalom. – Mondom végül, és utána elindulok a limuzin felé. Kicsit elfog az izgatottság, hiszen csak a szalagavatómon ültem limuzinban és akkor sem egy híresség mellett, hanem csak a focicsapat kapitányával… és ez egészen más helyzet. Ami egyre jobban és jobban tetszik.

- Miért, a múltkori milyen volt? – Most már kíváncsiságtól égnek a szemeim, és a hangom is sokkal barátságosabb, kedvesebb, nem olyan fagyos, és indulatos, mint amilyen az öltözőben volt. Hiszen nagyon már nincs okom rá, hogy haragudjak. Mikor szó esik a mini bárról, máris szerzek magamnak egy kis kólát, és töltök bele whisky-t is ízesítésül. Így a legfinomabb. Lassan iszogatok, miközben néha ki-kilesek az ablakon. Hát… nem lenne rossz így élni, azt meg kell hagyni. Ezt a limuzint, a mini bárral együtt tökéletesen el tudnám fogadni, sőt… egész nap ebben lébecolnék. Már alig várom, hogy odaérjünk abba a bizonyos buliba, halálra fogom táncolni magam végre. Nem is kell sokáig várnom, viszonylag hamar megérkezünk a szórakozóhelyre. Amikor Tristan kisegít, megköszönöm neki, és egyre lelkesebben nézelődöm körül. Szinte oda se figyelve firkantom alá a titoktartási szerződést, egyre inkább szeretnék beljebb kerülni az épületben. És nem is csalódom.
- Még egy kérésem van. De ez már semmiség. – Újabb cinkos mosoly, mikor Tristan kérdez. Biztos vagyok benne, hogy ebben Jesse is benne lesz.
- Ugye elrabolhatunk egy táncra? – Kérdezem, nagyon szépen nézve rá.

Remélem, belemegy, mert ezt semmiképpen sem hagynám ki, ha már itt vagyunk. Igaz ugyan, hogy nélküle is nagyon jól el tudnék táncolni, de azért… mégis csak a kedvenc zenekaromból, az egyik tag! Ki kell használni, minden egyes lehetőséget, mert ki tudja, hogy adódik-e az életben, még egy ilyen alkalom. Éppen ezért nem is szándékozom ma berúgni. Csak minimális szinten fogok alkoholt fogyasztani, hogy minden egyes percre emlékezzek ebből az estéből, mert nem valószínű, hogy még egyszer el fogok jutni egy ilyen menő helyre. Alkohol nélkül is tudok tombolni, sőt, talán még úgy jobban is élvezem. Régen, ha nagy bulikat tartottak, volt amikor megőriztem a józanságomat, és úgy tettem, mintha részeg lennék, pedig nem is voltam az. Őrültségeket csináltam, csak úgy pumpált bennem az adrenalin, pedig esküszöm, alig ittam valamit. Akkor igazán jól éreztem magam…. És talán ma este is ilyen jól fogom magam érezni. Jesse-vel biztosan.


//Bocsánat, hogy csak most //